A túraösvények már csak ilyenek: egy ideig Shakespeare ardennes-i paradicsomában lebegsz, és azt várod, mikor jönnek a nimfák és a furulyás fiúk, aztán egyszer csak pokoli hőségben és porban caplatsz, mindenütt tüskék és mérges tölgyek... pont, mint az életben.
Válasszunk bármilyen úti célt, ne felejtsük el soha, hogy ne hozzunk magunkkal mást, csak fotókat, és ne hagyjunk ott mást, csak a lábunk nyomát.
Semmi sem írja elő, hogy örökre ott kell maradnunk, ahol születtünk. Attól még nem lesz rossz ember valaki, hogy ki akar próbálni valami újat.
Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.
Nincs kicsinyes ellenvetésem a föld körülhajózása ellen, ha ez művészet, tanulmányok, emberbaráti tettek érdekében történik, föltéve, ha az illető ismer hazát, és nem azzal a reménnyel indul külföldre, hogy valamennyi nagyobbat talál ott, mint amit ismer. Aki azonban merő mulatság kedvéért vagy azért utazik, hogy lásson valamit, amit nem hozhat el magával, az önnönmagától utazik, távolodik el, s megvénül már ifjúságában a vén dolgok közepette.
Csak az elutazás biztos, az óra és a perc, mikor vonatra ülsz... az utazásban mégiscsak ez a legfontosabb. Milyen letört dolog megérkezni valahová - milyen kényelmetlen, szennyes és unalmas pillanat! De elutazni...
Valamennyien hazaszálló vándormadarak vagyunk. A lenti táj változik, a föld más, a felhők jönnek-mennek, alattunk országok, hegyek, mezők, erdők, tengerek maradnak el - végleges otthonunk nincs, sehol sincs, s ha valahol leszállunk, ott csak vendégek vagyunk, átutazók, mert tovább kell szállni.
A megszokott, természetes környezetből kiszakadni egy kicsit olyan élmény, mint amiről a sztratoszférát megjárt űrhajósoktól hallunk: visszatérve másként látják az őket körülvevő természetet és embereket, az élet apró-cseprő dolgait, mint annak előtte. Lenyűgöző érzés ez, melynek azonban egy adag búskomor nosztalgia ad némi keserű utóízt.
Elszigetelt helyeken a jövevény a külvilág egészét képviseli a helyiek szemében, és egyetlen tettével megváltoztathatja a történelmet.
Minél tovább vagyok külföldön, a honvágy annál kívánatosabbra színezi a hétköznapi élet váratlan hungarikumait.
Ha valaki önszántából vagy mások megbízásából átbútorozik a földgolyó másik oldalára, az ugyanolyan sokat elmond róla, mint az, ha köszöni szépen, nem kér belőle.
Aki hosszú évekig járja a világot, az hazatérve mindig egyfajta fordított kultúrsokkot él át, legyen szó egyhetes látogatásról vagy tartós hazatelepülésről. Az idegenből hazaérkező meglepődik vagy bosszankodik olyan dolgokon, amit az otthoniak észre sem vesznek. Máskor pedig a rokonok és régi barátok hüledeznek a hazatelepülő külföldön kialakított szokásait látva. Hogy a megrázkódtatás milyen erővel sújt le mindkét félre, az főleg a hazai kultúra egzotikumán és intenzitásán múlik. A magyar pedig különleges és egyéniségét markánsan őrző nép.
Utazni annyi, mint kitenni magunkat a kísértésnek. Az utazás felszabadít: csak megyünk, sosem tudjuk, kivel találkozunk, mit csinálunk - hát ezért félek tőle.
A vonaton utazás egyik fő erénye, hogy az ember mindig belebotlik valakibe.
Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése.
Egy nyaraláson nem lehet elkésni, ez a nyaralás lényege: felszámolja az időt. A nyaralás alatt nem öregszünk. A nyaralás alatt nem telik az élet, csak gazdagszik; minden egy pillanatra vagy sok, egymást követő pillanatra megáll, mi pedig élvezhetjük a megállított időt.
Az utazás soha nem végződik jól. Bárki, aki gondolkodik azon, hogy befizet az útra, ezzel számoljon. Az, hogy mégis elégedettek leszünk-e az utazás végével, csak attól függ, mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel. Minél jobban élvezzük azt, amink van, annál kevésbé fog tetszeni, amit az út végén tapasztalunk.
Sokkal érdekesebb egy hamis képpel nekivágni az útnak, mint egy igazzal. Az igazság unalmas és közhelyes, s ha ez igaz, akkor az utazás is puszta ismétlése volna a jól ismert frázisoknak, amit egy nép lelkére akasztottak.
Az utazó (...) vágytalan személy, amolyan felesleges ember, aki így szabadon, bármerre mehet, bármit mondhat és gondolhat (...), megfigyelése belengheti a tájat, mégsem fog tudni változtatni rajta, és nem is fogja megérteni, mi van.
Azt, hogy ki kerül be egy Mount Everest-expedícióba, leginkább a pénz dönti el.
Sok száz, sátorban töltött éjszaka után is újra és újra elálmélkodtam rajta, milyen védelmet tud nyújtani a legádázabb időben is két vékony réteg szövet az embernek.
Meggyőződésem, hogy egy expedíció során minden résztvevőnek meg kell adni a lehetőséget, hogy véleményt nyilvánítson egy adott kérdésben, de azt is tudom, hogy vannak helyzetek, amikor egyetlen embernek kell meghoznia a végső döntést, és ez a vezető felelőssége. Tisztában vagyok vele, hogy manapság ezzel a módszerrel sokan nem értenek egyet, ezért is van annyi halálos áldozatot követelő baleset, amelyek többsége megfelelő szakmai irányítás mellett elkerülhető lett volna.
Az utazás nem abban a pillanatban kezdődik, amikor útnak indulunk, és nem akkor fejeződik be, amikor célba érünk. A valóságban sokkal korábban kezdődik, és gyakorlatilag sosem ér véget, mert emlékezetünk szalagja tovább forog bennünk.
Ha nincs is szükséged vakációra, amikor tervezni kezded, lehet, hogy szükséged lesz rá, mire elkészülsz.
Az utazás páratlan eszköze a jellem fejlesztésének, mert kiszakít a saját kultúrádból, és megmutatja, hogy a másik társadalom egészen más értékrend szerint élve is működik, minden önutálat nélkül. Ez a találkozás a másfajta kulturális értékekkel és mércékkel arra kényszerít, hogy vizsgáld felül a saját életedet, és vedd fontolóra, hogy talán nem is okvetlenül a tied a létezés legjobb módja.
Az a legizgalmasabb, ha fejest ugrunk egy idegen kultúrába. Ennek legjobb módja, ha biciklire ülünk, hiszen a legcsodásabb helyek általában nem a jól ismert útvonalakon várnak ránk.
A jó utazó ismérve, hogy bárhol találja is magát a földön, képes kommunikálni.
Az igazat megvallva a dolog romantikája kissé csorbul, amikor arra ébredünk, hogy a hálózsákunk tele van homokkal, és rákocskák mászkálnak a hajunkban, de a csillagok alatt elaludni a partot nyaldosó hullámok zajára csodálatos érzés.
Az egykori fővárosok meglátogatása nemcsak földrajzi ismereteinket bővíti, hanem bepillantást enged az adott ország múltjába, és elárulja, mennyit változott s fejlődött azóta.
Van valami romantikus abban, ha egy nehezen überelhető vonalon vonatozunk. A szabadság érzése jár át, és közben megcsodálhatjuk a világ legveszélyesebb vidékein lefektetett pályákat, és az azt megvalósító emberi zsenialitást.
Mindig remek móka utazgatás közben kipróbálni a helyi konyhát, de időnként egy-egy falattal nem érhetjük be: a világnak akadnak olyan tájai, ahol erős gyomorra és komoly kalandvágyra is szükség van.
Mindig igen hasznos (vagy legalábbis imponáló) olyasmit ismerni, amivel otthon nem találkozhatunk.
Az Antarktisz a Föld utolsó vadonja. Ha arra vágyunk, hogy mindent magunk mögött hagyjunk, akkor ez a nekünk való hely.
A legtöbb utazó keres valamit a világban: menekül egy vélt vagy valós kudarc elől, valaminek a hiányát, egyfajta tátongó űrt szeretne a folytonos vándorlással betölteni, vagy elindulva önmagát megtalálni.
A jó utazó kegyetlen kell hogy legyen. Annak, aki más kultúrák szokásait igyekszik megérteni, a felháborodást otthon kell hagynia.
Nem az a fontos, hogy milyen messzire utazott az ember, hanem hogy mennyire él.
Kelet-európai turistának lenni annyi, mint minden helyzetben feltalálni magad, nincs felbonthatatlan konzerv, lakhatatlan kemping, elindíthatatlan autó, ehetetlen étel, hiányos infrastruktúra, a magyar turista mindig győz.
Úton lenni nem mindig az élet, néha meg is kell érkezni.
A sátrazásnak van egy sajátos jeltelensége. Amint az ember behúzza a cipzárt, és kizárja a külvilágot, a helyszín és minden jellemzője megszűnik. Skócia, francia Alpok, Karakorum, teljesen mindegy. A sátrat csapkodó szél, egy vízesés susogó hangja, a derékalj alatt a kemény göröngyök, a mocskos zoknik meg az izzadság szaga - mindez egyforma mindenütt, ugyanolyan otthonos, mint a pehely hálózsák melege.
Külföldön hátizsákos turistaként hihetetlenül "sóher" tud az ember lenni. Vagy inkább csak racionális. A hátizsákos utazó a kiadások terén szigorú, de igazságos önmagához és másokhoz.
A túrázó gépiesen tudja le az órákat és kilométereket, hiszen azok ugyanolyan jellegtelenek, akár a légzés. A nap végén nem gondolja, "Hű, ma megtettem 25 kilométert", mint ahogy azt sem, "Hé, ma nyolcezerszer vettem levegőt". Egyszerűen csinálja, és kész.
A távolság teljesen mást jelent, ha az ember gyalog vág neki a világnak. Az egy kilométer hosszú lesz, a kettő szó szerint tekintélyes, a tíz óriási, az 50 pedig már az elképzelhetetlen határát súrolja. Rájövünk, hogy a világ tágasságát csak a túrázók kis közössége ismeri. A bolygólépték a mi kis titkunk. Az élet is takarosan egyszerűvé csupaszodik. Az idő elveszíti minden jelentőségét. Ha besötétedik, az ember lefekszik, ha megint kivilágosodik, felkel, minden más csak a kettő közti átmenet. Csodálatos.
Mi vész el, amikor átlépünk egy országhatárt? Mintha minden pillanat kettéválna: búsulunk a hátrahagyott dolgokért, de izgatottan lessük, milyen újdonságok várnak ránk odaát.
Egy rossz nap az utazás során még mindig jobb, mint egy jó nap a munkahelyen.
Azt, hogy oda mennek, ahol nem járt még ember, hogy olyan tájakat látnak, amelyeket még szem nem látott - ezek nemcsak a romantikus utazók vágyai voltak, hanem azoké az embereké is, akik a nagybetűs Természettudományt szolgálták az emberi ismeretek bővítésével.
Soha nem lehet alaposan megismerni egy országot anélkül, hogy a helyi nyelvet ne beszélnénk.
Külföldön dolgozni jó. Jó, mert érdekes. Az ember soha nem ismerhet meg úgy egy országot, mint amikor évekig ott dolgozik, ráadásul a nyelvet is tudja, legalábbis érti, és kíváncsi.
A külföldi életvitelnek (...) technikája van. Mindenekelőtt otthonteremtő képességre van szükség, amely nem adott, idővel fejlődik ki.
Úton lenni majdnem mindig kellemesebb, mint megérkezni. A vadászatot jobban szeretjük, mint a zsákmányt.
Ha élhetnék többször más helyen újra, akkor is eljönnék erre az útra.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
