Hidd, hogy a világ csak egy röpke virág, és akkor élsz.
Határtalanul gazdag világban élünk, a különböző szegmenseit föltárni és más által is átélhetővé, megláthatóvá tenni, ez költői feladat.
Paradox módon a világ, ahogy növekednek a problémái, egyszerűbbé válik.
A legfelvilágosultabb emberek azt állítják, hogy a világ tulajdonképpen tökéletes. Azt állítják, hogy amikor szenvedünk, akkor nem a világgal van baj, hanem a gondolkodásunkkal. Legtöbben ezzel többé-kevésbé egyet is értünk. Amikor mindenkit és mindent kritizálunk, akkor nem élünk harmóniában. Ilyenkor az élet egy küzdelem, és úgy érezzük, mindig rosszkor vagyunk rossz helyen.
Az eszkimó eredetlegendák némelyike szerint a világ úgy keletkezett, hogy amikor az egész földet csak óceán borította, egy kacsa lebukott az aljára, és a csőrében egy darab földdel tért vissza, amit szétszórt a felszínen. Ebből lett a szárazföld. A kacsát épp ezért egy rakás eszkimó törzs tekinti totemállatnak.
A világ olyan, amilyen, soha nem volt tökéletes (...). De hogy részt veszünk-e a létrontásban vagy nem, az már teljesen tőlünk függ.
Az ősz az az évszak, amikor a világ kicsit megnyugszik, és számba veszi, eleddig mit ért el. Változást hoz, de megnyugtatóan lassú átmenettel, nem kapkodó pánikban.
Meg kell mondani őszintén az embereknek, mi az univerzum, amiben élnek, a szemükbe nézni, és megmondani, hogy az univerzumban háború van, hogy az univerzumban nincs béke, hogy az univerzum, az veszély, kockázat, feszültség és: rombolás, hogy nincs semmi ép, hogy az ép fogalma hazug, hogy minden béke, csendesség, állandóság és pihenés: áltatás.
A világ mindannyiunknak ugyanaz: a jó meg a rossz, a bűn meg az ártatlanság párosan jár benne.
A világ nem afféle katonai osztag, nem egy parancsnok vezényszavára halad előre; nem, a világ egymást befolyásoló események hálózata.
A világ tökéletlenebb, mint valaha.
Mi, emberek mindig szeretnénk valami jelét kapni annak, hogy van egy másik világ.
A világ egy katasztrófa, ami önmaga bekövetkezésére vár.
Mivel csupán egyetlen valódi világ van, a virtuális világok száma pedig potenciálisan végtelen, annak a valószínűsége, hogy ön abban az egyetlenegy valódi világban él, majdnem a nullával egyenlő.
Akármi is történt a világgal, fokozatosan jött. Már elfelejtettem, pontosan milyen volt, de halvány (...) emlékeim vannak róla. A parázsló rettegés, ami sosem lángolt fel igazán, csak mikor már nem maradt szinte semmi, amit elégethetett volna. Minden újabb lépés meglepett minket. Aztán egy nap arra ébredtünk, hogy eltűnt minden.
Ma már tudom, hogy a világ sokkal nagyobb, mint amekkorának kiskoromban hittem, de a nagyvilágnál is nagyobb az emberi szív.
Csak alkatrészek vagyunk egy önmagát építő, fejlődő gépezetben, ami az emberi lelket akarja összezúzni.
Még soha nem láttam elégedetlen fákat. Úgy markolják a földet, mintha szeretnék, és bár szilárdan rögzülnek benne, ugyanúgy kedvükre utaznak bárhová, ahogy mi, emberek. Minden széllel eljutnak bármely irányba, olyan messzire, akárcsak mi, velünk utaznak a Nap körül a világűrön át naponta vagy kétmillió mérföldet, ki tudja, milyen sebesen és milyen messzire!
Eleinte nem tudtam rájönni, hogy miért vagyok, de most már azt hiszem, azért, hogy kikutassam ennek a csodálatos világnak a titkait, hogy boldog legyek és hálát adjak a Teremtőnek azért, mert létrehozta. Azt hiszem, még sokat kell tanulnom.
A végső határ mindig feltüzelte az ember képzeletét, de mi élünk először olyan korban, amikor az emberiség valóra váltotta az álmot, és kilépett a világűrbe; a jövő útján megtett egy millimétert a végtelen felé.
Nagy a kísértés, hogy úgy gondoljunk űrbeli vállalkozásainkra, mint egy békésen együttműködő emberiség közös jövendőjére, ám a hatalomért való versengés eleinte minden bizonnyal folytatódni fog az űrben is.
Amikor végül megindulunk a csillagok felé, a kihívások olyan hatalmasak lesznek, hogy talán már nem oroszokként, amerikaiakként vagy kínaiakként, hanem az egész emberiség képviselőiként fogunk útra kelni. Addig azonban - noha a Föld gravitációját már legyőztük - még foglyai vagyunk saját gondolkodásmódunknak, a másik iránti gyanakvásunknak és az erőforrásokért való versengés szellemének. Még nagyon sokat kell fejlődnünk és alakulnunk.
A világot (...) az álmodozók fogják megmenteni és újjáépíteni.
Lehet, hogy sose lett volna szabad léteznie az embernek. Lehet, hogy meg kellene tisztítani a világot az emberi jelenléttől, hogy a Lét és a tudat visszatérhessen az állatok ártatlan brutalitásához. Úgy hiszem, hogy az a személy, aki azt állítja, hogy sose kívánt ilyesmit, vagy nem tekintett vissza az emlékeire, vagy nem nézett szembe a legsötétebb vágyaival.
A világ egy bolondokháza, és nincs ezzel semmi baj, mert mindig is az volt, és mindig is az lesz.
Világméretekben gondolkodva, az elvándorlás a túlélés egyetlen módja.
Minden faj végzete, hogy egyszer eltűnjék az univerzum halálkohó-ürességében. A pusztulást megelőzően azonban az összes intelligensnek nevezhető létforma oly naggyá válik, mint az univerzum maga.
Univerzumunk születése után 13,8 milliárd évvel öntudatra ébredt. Világegyetemünk apró, tudattal rendelkező részei kis kék bolygójukról teleszkópokkal pásztázták a kozmoszt, és újra meg újra felfedezték, hogy minden ismert létező valami jóval hatalmasabb dolog parányi része csupán. Egy naprendszerhez, egy galaxishoz és az univerzumhoz tartoznak, amelynek több száz milliárd egyéb galaxisa bonyolult mintázatba rendeződik, amelyeket kisebb csoportok, csillaghalmazok és szuperhalmazok alkotnak. Ezek az öntudatos csillaglesők ugyan sok mindenben nem értenek egyet, abban azonban teljes a konszenzus, hogy ezek a galaxisok lenyűgözően gyönyörűek.
Ha nem fejlesztjük tovább a technológiánkat, akkor nem az lesz a kérdés, hogy kihal-e az emberiség, hanem csak az, hogy miként: aszteroida, szupervulkán-kitörés, az öregedő Nap heve vagy valamilyen más csapás okozza-e a vesztünket.
Az ipari forradalom óta úgy bántunk a világgal, mint egy hotelszobával, amelyben mi vagyunk a rocksztárok.
Amíg nem szokunk le arról, hogy eldobáljuk a rakétákat és az űrjárműveket, az űr nem lesz igazán a miénk.
Kinek füle van, hallja meg, mit mond a lélek! A Hold vérbe borul, a Nap többé nem éget. Az ég csillagai együtt a földre hullnak, szemtanúja leszel a most születő múltnak.
Mire jó a napoknak, bolygóknak és holdaknak, csillagoknak és tejutaknak, üstökösöknek és ködfoltoknak, lett és leendő világoknak e kavargása, ha nem arra, hogy a boldog ember önfeledten örüljön a létének?
A világegyetem nem az a varázslatos hely, amilyennek lefestik. Fájdalmasan gyönyörű, de nincs itt semmilyen varázslat, csak tudomány.
Amikor felnézek az éjszakai égboltra, eszembe jut, hogy semmi más nem vagyok, csak régóta halott csillagok hamvai. Az ember atomok összessége, amelyek meghatározott rend szerint egy rövid időre összeállnak, majd újra széthullanak. Megnyugvást találok a jelentéktelenségemben.
A világ nem csak az, amit látunk, hanem az is, amit gondolunk.
A világot élvezni kell, nem pedig félni tőle.
Eljön az életben a pillanat, amikor már elégnek érezzük a világ szépségét. Nem kell lefényképeznünk, lefestenünk, sem emlékeznünk rá. Elég, hogy van.
Fájdalmas, önkínzó, komor lelkiállapotoktól csupán a természet szemlélete és a külvilág iránti őszinte érdeklődés útján menekedhet és szabadulhat meg az ember. A természettel való legáltalánosabb ismeretség, bármely oldalról eredjen is, a tevékeny beavatkozás, legyen az akár a kertészé, akár a földművelőé, a vadászé vagy a bányászé, elvon bennünket önmagunktól; a szellemi erők valóságos, igaz jelenségekre irányulása fokról fokra a legnagyobb kielégülést, megvilágosodást és okulást nyújtja.
Talán az ember alkalmazkodóképessége a legnagyobb a Földön élő fajok közül. Elég csak az északi sarki fekete eszkimókra, a sivatagi beduinokra, a szavannákon élő busmanokra (...) gondolni. Bámulatos, ahogy az emberek bárhol képesek megélni, életben maradni!
Minden természetes, ami a világon kialakul. A világ a természet maga, nincsen rajta kívül más.
Szeretjük a világot igazságosnak látni, erre tanítanak bennünket gyerekkorunktól a mesék, ezért lélegzünk fel a happy endnél. "Ki mint vet, úgy arat!", "Mindenki saját szerencséjének kovácsa!" - tanítják a közmondások, tehát, ha valaki pórul jár, nyilván maga tehet róla, menti fel magát a többség. Az emberek nem gonoszak; nem szívesen nézik mások szenvedéseit. Csak különbözőképpen próbálnak könnyíteni lelkiismeretükön: van, aki segítséggel, és van, aki gyűlölködéssel.
A régi világ elenyészik a nagy igyekezet tüzeiben.
A világmindenség nem több egymásnak csapódó atomoknál, molekuláknál és energiánál, amíg ki nem alszik a fény.
Mindig lebilincselő számomra elképzelni, hogy minden állatfaj egészen másképpen látja és érzékeli a világot, és hogy ennek megfelelően százezerszám léteznek különböző világok.
Az az univerzum, amit az első égbe tekintő civilizációk óta ismerünk, csak árnyéka annak, ami ténylegesen odakint van. Azaz vakok voltunk a valódi univerzumra, mert szemünk számára csak egy része látható, és a mi igazi világegyetemünket még csak most kezdjük felfedezni.
Ha annyit mondunk, hogy a sok milliárd látható csillag csak a Tejútrendszer egy részlete, és hogy további sok milliárd tejútrendszer van a sajátunkon túl, még nem sikerült megfelelően érzékeltetnünk a világegyetem méretét. Ahogy az emberi szemnek sem kellett megtanulnia a rádióhullámokat is érzékelni a túlélésünk érdekében, talán a tudatunk sem arra termett, hogy fel bírjuk fogni azokat a számokat, amelyekkel a csillagászok újabban foglalkoznak. Ahogy egyes kultúrák számfogalma kimerül az "egy, kettő, három, sok" sorozatban, jellemzően mindenki, ha egyáltalán belegondol az univerzum hatalmasságába, elintézi annyival, hogy "Föld, bolygók, Nap, messzi".
Nem szabad reménykednünk abban, hogy meg tudjuk változtatni a világot, mert a világ jóval erősebb nálunk.
A világ kiengedi a pórázt, hadd fickándozzunk, aztán újra megrántja.
A világmindenség természete az információ.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
