Húzz meg egy kart. Nyomj meg egy gombot. Halj meg hülyén.
Szánalmas, mennyire nem tudunk együtt élni a talányainkkal (...). Ha nincs valamire magyarázatunk, inkább elutasítjuk.
Semmi bajom az önmegtartóztatással (...), de szeretnék végre olyan életet élni, ahol csupa jó dolgot csinálok, nem olyat, amiben nem csinálok rossz dolgokat.
- A valóság az, hogy az ember addig él, amíg meg nem hal. - A legnagyobb igazság pedig az, hogy senki sem akar szembesülni a valósággal.
Azt akarom, hogy ne fogadd el késznek ezt a világot (...). Találd ki magadnak. Találd ki, hogyan kell megteremteni saját valóságodat. A saját szabályaiddal.
Közönyöm az álmatlanság velejárója. Minden esemény olyan messzinek tűnik, mintha egy másolatról készült másolat másolata lenne. Az álmatlanság elhatárolt az élettől - kartávolságon kívül rekedt a valóság.
Nem hiszek a valóságban, ezért gúnyt űzök a halálból és a szenvedésből, hogy megfosszam attól a félelmetes hatalomtól, amellyel az emberiség felruházta őket.
A világ egy katasztrófa, ami önmaga bekövetkezésére vár.
A világ csupán egy másolatról készült másolat másolata. Nem érhetek semmihez, és semmi sem érhet el hozzám.
Az emberek olyan régóta dolgoznak azon, hogy a világ biztonságos, jól szervezett hely legyen. A végén már észre sem vették, hogy milyen unalmas lett. Az egész világ immár termékellenőrzött és sebességkorlátozott és zónákra osztott és megadóztatott és beszabályozott, minden lakója minősítve és nyilvántartva és címmel ellátva.
A madarak és őzek a természet ostoba luxuscikkei, a halak felesleges melléktermékek.
Az utazás legnagyobb baja, hogy bármerre járok, ugyanaz a miniatűr világ fogad. A szállodai szobákban apró szappanok és samponos tubusok várnak, minivajak, egyszer használatos fogkefék, kis adag szájöblítők... óriásnak érzem magam.
Az ember megtervezi az életét, ami éppen ettől válik unalmassá. Ami kiszámítható, az sosem érdekes.
Az Édenkert is csak egy kalitka volt. Szép, kényelmes, tágas kalitka. Egész életedben rabszolga leszel, ha nem harapsz bele az almába.
Ki kell szabadulni az önfejlesztés csapdájából, hogy teljes sebességgel, vakon rohanhassak a vesztembe.
Az embereknek meg lehet mondani az igazat, de az események bekövetkeztéig senki sem hiszi el. Akkor pedig már késő.
Az emberek nem akarják, hogy bárki rendbe tegye az életüket. Senki sem akarja, hogy megoldódjanak a problémái. Nem akarják, hogy véget érjen a drámájuk. A kínjuk. Hogy pont kerüljön a történet végére. Hogy eltakarítsák a mocskot, amit ők csináltak. Mert mijük maradna akkor? Csak a nagy büdös semmi, ami mindig ismeretlen.
A felnőttek, akik bolhapiacokon archeológust játszva megpróbálják felfedezni gyermekkoruk tárgyait, a társasjátékokat, a műanyag katonákat, és rábukkannak egy-egy leletre, iszonyúan boldogok. A szemét relikviává válik, a kacat felértékelődik. Nosztalgikus érzéseket táplálunk az olyan holmik iránt, amelyeket valamikor egyszerűen szemétre hajítottunk. Hogy miért? Mert félünk evolválódni. Fejlődni. Felnőni. Változni. Lefogyni. Félünk attól, hogy újra felfedezzük és átértékeljük önmagunkat. Hogy alkalmazkodjunk környezetünkhöz.
Ostoba vagyok, csupán tárgyakra, tulajdonra vágyom. Az én szánalmas életemre. A szaros kis munkámra. A svéd bútoraimra. Még senkinek, egy léleknek se meséltem korábban erről. (...) Hát ilyen mélyre süllyedhet az ember.
Puha kis fészkünk rabjává válunk, tárgyaink tulajdonból tulajdonosok lesznek.
Gondoljanak úgy az életükre, mint egy poéntalan viccre. Hogy nevezik a szociális munkást, aki gyűlöli a munkáját, és valamennyi kliensét elvesztette? Halott. Hogy nevezik a rendőrt, aki összehúzta a cipzárt a hullazsákon? Halott. Hogy nevezik a médiás hiénákat? Halott. Nem számít. Ez sem számít. A vicc az, hogy valamennyiünk életének ugyanaz a poénja.
Bármit tesz az ember, bárhová akar eljutni, a kezdőponttól mindenki a halálhoz érkezik meg.
Egy percnyi tökély untig elég (...). Igaz, az embernek keményen meg kell dolgozni érte, de megéri az erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a tökéletességtől.
A nyelv csupán arra való, hogy megpróbáljuk magyarázni a világ dicsőségét és csodáit. Célja a dekonstrukció és elutasítás. Az emberek nem képesek mit kezdeni a világ valódi szépségével. Hogy mindez megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan.
Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.
A megszületésed egy hiba, és az egész életedet arra fordítod, hogy ezt korrigálni próbálod.
Mindannyian meghalunk. Nem az a cél, hogy örökké éljünk. Az a cél, hogy alkossunk valamit, ami örökké él.
Ha az ember nem tudja, mit akar, (...) könnyen úgy végzi, ahogyan sohasem akarta.
Mindig csak készülünk a holnapra, ami sosem jön el, mert a holnap mává változik, és akkor már nem holnap.
Semmi sem állandó. Még a Mona Lisa is kifakul.
A születésed istenné teszi a szüleidet. Nekik tartozol az életeddel, és képesek arra, hogy irányítsanak. Aztán amikor serdülni kezdesz, te leszel a sátán (...), csak azért, mert valami jobbra vágysz.
Nem volt biztos benne, hogy a lelke is folytatni tudja majd a telefonbeszélgetést, de szerette volna, ha valaki hallja utolsó sóhaját.
A halál? Nincs ebben semmi különös. Porból vétettünk, porrá leszünk. A körforgás állandó. Testünk anyaga újra felhasználódik.
- Nagyon fáj a halál? (...) - Nagyon fáj, de közel sem annyira, mint az élet.
Ma még gondolkodó, szenvedő emberi lények vagyunk, de holnapra szerves trágya lesz belőlünk, svédasztal a férgeknek.
Nagyon könnyű sírni, ha egyszer rájövünk az igazságra: mindenki, aki számít, előbb-utóbb elhagy vagy meghal. Bizonyos idő után minden ember túlélési esélye eléri a nullát.
Szükségem van a halál káprázatos csodájára, amely képes egyetlen másodperc alatt tárggyá varázsolni egy hús-vér embert.
Minden eredmény, amelyre büszkék lehetnénk, a szemétdombon végzi.
Boldogok a lelki szegények... a tanult emberek jobban átlátják a problémáikat, és könnyebben depresszióba süllyednek saját tehetetlenségük miatt.
A mi korosztályunk nem élt át háborúkat és gazdasági válságokat, mégis háború pusztít szívünkben, és egész életünk egyetlen lelki válság. Forradalomra készülünk a kultúra ellen. Krízisünk spirituális természetű, és végigkíséri életünket.
Úgy feledkezhetsz meg legkönnyebben a teljes képről, ha közelről nézed a dolgokat.
Gondoltál már arra, hogy a gumióvszer korunk üvegcippelője? Felhúzod, mielőtt megkezdődne a bál. Egész éjjel táncolsz egy ismeretlennel, aztán elhajítod a francba. Mármint az óvszert. Nem az ismeretlent.
Minél mélyebbre zuhan az ember, annál magasabbra szárnyalhat utána. Minél messzebb menekül, annál jobban fog hiányozni a Mindenhatónak.
Ha nincs módunk megtapasztalni a valódi káoszt, soha nem nyerünk valódi békét.
Egy régi közhely szerint mindig elpusztítjuk, amit szeretünk - nos, akárhogy nézzük, ez fordítva is igaz.
Számtalan dolog van, amit nem szeretünk tudni azokról, akik közel állnak a szívünkhöz.
Az emberek sokszor használják a telefon nevű szerkezetet, mert nem bírják egymás közelségét, de ugyanakkor rettegnek a magánytól.
Nekem az kell, hogy nélkülözhetetlen legyek valakinek. Olyan kell, aki felemészti minden szabad időmet, határtalan egómat, segítőkészségemet. Aki az én szenvedélybetegem. Kölcsönös függőségem.
Nem nevezném magamat jó barátnak, inkább orvos vagyok, aki hétről hétre örömmel rakja helyre a csigolyáidat.
A nevetés is egyfajta szelep, amin keresztül kiereszthetjük a feszültséget.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
