Pont ez a baj veled: Van eszed, de nem él a szíved, Nem vagy ugyan beteg, De a bogyókat szeded. Az emberek utálják, Amit nem értenek, Ravaszkodnod, látod, Nem érte meg.
Szerelem, szenvedély, Sírni mindig van miért. A végén persze győz a jó, A gonosz megfizet mindenért.
Aki másokért él, Aki gyermekként nőtt fel, Ködös álmot nem vár, Szeme könnyet sosem ejt, Csak tűr, csak tűr. Oly sok régi mesét nem is hallok meg már. Miért higgy, miért bízz? Hisz a légbe úgyse ránt a por, mit tündér szór.
Guruljunk le patakparti víztükröt lesve, A kis fahídon menjünk át halakat keresve! Olcsó hippik vagyunk, még te is az lehetsz, Ahogy hullnak a virágszirmok: szeretsz vagy nem szeretsz?
A tükörben az arc nem fél az ablakban a lány még kér baráti tor a lány él s kiált odakint csak rám várt.
Tükrödben árnyék, az árnyékod tükröző folt Középen ott állsz, és érzed, hogy fordítva volt Belépsz a tükörbe, megint egy ördögi kör Nincs helyed, valaki mégis a helyedre tör.
Amelyik ajtón lehet, azon én benyitok, Nem csak az ajtó előtt állok és topogok, De mielőtt benyitnék, előtte kopogok.
Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz És akárhogy szétszakadsz Soha nem elég.
Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idő Pár pillanat most, hogy legyen múlt, jelen, jövő.
Valahogy már máshogy látom a dolgokat, ember vagyok, nem holmi áldozat. Valaki a tükörben néha átszalad, egy másik arc, egy másik én, de nem az enyém.
Nem fekszem le, mert nem keltem fel, Nem alszom, nem ébredek, Sose születtem, sohasem éltem, És még sohasem haltam meg.
Megjöttem, és lettem egy kisgyerek Nem kértem, csak kaptam egy életet Lett vágyam, lett álmom, bár céltalan Mert térkép nincs hozzá, hogy merre van.
Ne szólj, csak fogd a kezem, Úgy kell, hogy védj, ne érhessen el A kő vagy könny, vagy gyilkos közöny.
Süt a nap, nehogy szomorú légy, Ez lehetne százszor is rosszabb. Süt a nap, kicsit nevet az ég, Még gyönyörű dolgokat hozhat.
Van, aki szebb, és van, aki jobb, De olyan nincs, aki én vagyok.
Sokszor szerelembe estem, Sokszor csak a szikrát éreztem, Sokszor csupán merengtem, Holott tiszta volt az ösvény előttem.
Nincs időm arra, hogy gyökeret verjek, túlontúl futnak velem a percek, egészségünkre ezerszer ittunk fel hát, előre, induljunk!
Táncolj, hogy ne lásd a végét, Merre fordult e szédült világ. Ne félj, hogy elnyel az örvény, Higgyük azt, körhinta száll.
Szeretek én mindent, ami nem akar közel jönni hozzám, csak úgy néz messziről, és én is nézem, amíg ideér, és abban a percben kezdődik el az, amitől félek, és félsz.
Bármit mondasz, magadról beszélsz. Uralkodsz és elítélsz még úgy is, ha dicsérsz. Bárki szól, csak részigazságokról szónokol. Tudod, a pokolban bírónak lenni, hát, az is csak pokol.
Kezemen az öt pont, mutatja ki vagyok: A négy fal között egyedül rohadok. Szabadság, ó ez a fogalom! Milyen lehet vajon szárnyalni szabadon?
Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok, A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot.
Minden érzés más, minden ember változik, Van, ami örök, és van, ami csak távozik. Van, ami szép, olykor megható, A lélek szava, mi felmutatható.
De aki nem uralja a félelmeit, Azon más uralkodik, és elveszik.
Aki nem akar adni magából, Az dob el mindent magától. Csak a szeretet ment meg téged, Ha a világ szennye venné a véred.
Kell, hogy emlékezz minden álmodra, Mert csak űrt hagy majd múltad számodra. Hogyha félsz attól, mit most megtennél, Tudd meg, hogy lesz jó, és nem vesztettél.
Álom-szakadék mélye vár, Onnan is visszahív egy szó Dalt szül a súlyos félhomály Érzem, hogy sírni volna most jó.
Látni a szíveddel, a szemeddel lesni, ha becsukod, vágyak, és ha kinyitod, semmi. Majd a hintaszéked elringat, s az álom nem jön a szemedre, csak ott ül a párkányon.
Bohóc vagyok, könnyen mossa sminkemet, Kinek súlya kezén, mégis könnyen integet, Szomorú az arca, de te boldognak láthatod, Talán nincs is, ami elűzi a bánatod.
A gondolat, Az indulat Eltűnik egy perc alatt; Álmaink A verseink, Filmjeink és dalaink.
Egy szép nyári este megismertelek, Megláttalak és megszerettelek. Csendben az úton jöttél énfelém, és nem történt más, csak fújt közben a szél.
Én is ugyanúgy hagyom magam mögött Mindig a tegnapom, És hogy hogyan élem meg a perceket, Az dönti el majd a holnapom.
Reggelizz, ne háborúzz, Igyál teát vagy narancsdzsúszt, Egyél kiflit vagy kalácsot, Ezzel váltsd meg a világot!
Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk, lesz verandánk és azon két ágy, és azon fekszünk, és fákat nézünk, és arra gondolunk, hogy mi is egyszer fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel.
Csavargók vagyunk, bébi, menekülésre születtünk.
Van pár pillanat, amiért megéri élni, Látszólag semmiség, az ember mégis érzi. Jó pár pillanat, van belőle bőven: Kettesben kézen fogva, mezítláb a fűben, Mikor megszűnik minden, nem számít semmi, Pont így, pont most veled szeretnék lenni.
Most nem szólnak a csillagok, az árnyékok most túl nagyok, az antennákról víz csorog, felhők, ne sírjatok!
Néha könnyebb lenne elmenekülni, s tiszta fénybe merülni, de a hang, ami hív, de a jel, ami szól, még nem mond semmit, meddig érek, s lesz-e út, hogy visszatérjek.
Az elveszett játékok életre kelnek és körbe kigyúlnak a fények.
Mert nagyobb dolog annál, hogy odadobod magad, csak egyvalami lehet: Úgy csinálni végig, hogy soha ne tudja meg az, akiért teszed.
Miért kell harc, miért nem élsz? Hisz` az álmod más: ott fényt remélsz. Miért kell harc, ha a könnyében félsz? Csak bánat vár rád, ha az örvénybe lépsz.
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal, Tele félelemmel, ja, hatalmas falakkal. Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem, Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem: Születtem nyolcvan, éltem halálomig, De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Csak játszottam, és kacagva ástam a síromat Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat. Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt Így az idő távlatából már minden másképp fest.
A szemed takard el, és úgy számolj el egész` százig, én meg a korlát mögött bújok el, úgy, hogy csak a szívem látszik, és onnan fogod tudni azt, hogy én vagyok az egyetlen ember, akivel jó lenne egyszer.
Most kell, árts, vagy most kell, érts. Most kell, gyűlölj, vagy most kell, félts. Figyelj rám itt és most, hogy el ne késs.
Nem számít, rólam mit hiszel, hidd el, hogy sosem hittem el.
Mondtuk szépen és durván, Lelkünk ébredő vulkán, Kitörni kész, s ami régi, mind elég, S jön az újabb nemzedék. (...) Mert mi vagyunk a hurrikán, Ezer éves út után, Mindent felkavar, készülj fel, Most mi jövünk.
Köröttünk durvul a világ, annyi sérelem ér, Sötét játszmákba kényszerülsz, az ígéret mit sem ér. Elveszett órák, energiák, mikor úgysincs sok időd, S ha valóra válnak az álmaid, már örülni sincs erőd.
Nézz rám! Még nem nőttem fel. Vad a szívem, hát így fogadj el! És ha néha tévútra visz majd a vér, Ez a rossz fiú, tudd, hazatér.
Minden szigorú csöndből egyszer kijut a szó, mert mindig jön egy változás, így tudom, hogy végül kiköt ez a hajó: nincs örök utazás.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
