A legtöbb ember számára a halálban nem az a legfélelmetesebb, hogy meghalnak, hanem a haldoklás, a szenvedés. Nagy különbség. Hogy ennek a mélyére ássunk, nagyon hasznos leválasztani a mintegy szükséges szenvedést az olyan szenvedéstől, amin viszont változtathatunk. Az előbbi az élet természetes, nélkülözhetetlen eleme, az alku része, és ennek teret kell adnunk, felnőnünk és alkalmazkodnunk kell hozzá. Nagyon jót tud tenni, ha felismerjük az önmagunknál nagyobb erőket. Ezek arányosságot adnak, mint egy kozmikus kiegyenlítődés.
Két igazság van, amit nem lehet félremagyarázni, csak elviselni. A születést és a halált. Az összes többi csak a töltelék.
A természetes szelekció testünk minden részét úgy tervezte, hogy éppen elég időnk legyen megérni gyermekeink függetlenné válását, s nem többet.
Ha volna igazság, regényírónak hosszú földi tartózkodás dukálna. Azonban Isten tenyerén ülünk, érhetnek meglepetések.
Amikor az európai gyerek rájön, a halál elkerülhetetlen, az óhatatlanul traumatizálja. Az indiai gyerekben viszont hasonló trauma zajlik le, amikor rájön, hogy az újjászületés elkerülhetetlen.
Agyunk, az evolúció remekműve éppen úgy pusztulásra van ítélve, mint egy lehullott falevél.
A lehetőségek végtelenek, de a vége mindig ugyanaz.
Jó ebédet ád a világ, de halál van ám vacsorára.
Halál és szerelem. (...) Egyiket sem lehet csak úgy kipróbálni, egyik elől sem lehet elmenekülni, de mind a kettő egyszer mindenkit utolér.
Az emberek folyton arról beszélnek nekem, mennyire nem zavarja őket a gondolat, hogy meg kell halniuk, de annak, hogy nem zavarja őket, egyetlenegy oka van: kifejlesztettek magukban egy egyszerű, egyszersmind hatékony védekezőmechanizmust, hogy tudniillik nem gondolnak a halálra.
Az élet a gondból és szenvedésből fakad, a halál pedig a nyugalomból és boldogságból.
Negyvenévesen büszkén hirdettem, hogy mindenkit túl fogok élni. De arra nem gondoltam, hogy mennyire magányos lesz az ember, ha mindenkit túlél.
Reggel felébredsz, és még előtted áll az egész élet. Annyi mindent láthatsz, annyi lehetőséged van, tervezhetsz, meg minden, aztán egyszer csak... puff! Meghalsz. Nincs tovább.
Az ember mindig azt hiszi, hogy valaki más hal majd meg helyette.
Amikor meghalunk, a lelkünk egyik testből a másikba költözik. Ezért a halál voltaképpen nem is létezik. Nincs menny, amire várjunk, és nincs pokol, amitől rettegjünk.
A halál utáni életet ecsetelő élménybeszámolók, amelyek először tudományos lapokban, majd jócskán felhígított változatban a bulvársajtó hasábjain szoktak felbukkanni, a halál támadásával szembeni végső emberi ellenállást fejezik ki; a kimeríthetetlenül találékony emberi szellem látomásokat szerkeszt a halhatatlanságról, hogy az utolsó percig elhessegethesse a halálfélelem tébolyát.
Egyszer mindnyájan meghalunk. Nem távozhatom el a világból úgy, hogy nem hagyok benne nyomot.
Ha már egyszer az embert bármelyik pillanatban elragadhatja a halál, akkor egyedül abban reménykedhet, hogy hagy maga után valamilyen nyomot, egy épület formájában, vagy a saját gyermeke dobogó szívében. Ha semmi sem marad utána, ki állíthatná, hogy élt-e egyáltalán?
Az élet fokozatosan megy át a halálba. Először az egész részei halnak meg. Amikor az ember szerettei meghalnak, az ember egy része is meghal.
A halál ad értelmet az életnek, a tudat, hogy egyszer eljön a vég, hogy kevés az időnk.
Itt jókat alszunk, mert itt örök az álom, Örök a szél és a lomb a fákon, Örök a magány és örök az emlék, Bennünket lágyan ringat a nemlét. De ha gondolsz ránk, mi felébredünk, De ha gondolsz ránk, érinted kezünk, De ha gondolsz ránk, abban örömöt lelünk, De ha gondolsz ránk, akkor itt vagy velünk...
Ha az emberek úgy tekintenek a temetőre, mint a túlvilág kapujára, akkor természetes jelenségként tudnak a halálra gondolni, és könnyebben elfogadják. Ám ha a temetők köré falakat emelnek, az emberek távolabb kerülnek a haláltól.
A holtak, amikor igazán szükséged van rájuk, nincsenek annyira távol, egy láthatatlan fal túloldalán vannak csupán.
Szépen gyűlnek a halottaim. Barátok, egykori tanárok, kollégák, rokonok. Viszont megjósolhatatlan, hogy kinek a halála érint meg.
Az emberek jönnek és mennek, születnek és meghalnak, de a könyvek örök életűek.
A halál nehéz. Élni sokkal könnyebb.
A halál nem más mint kapu az új életbe. Ma élünk és újra élni fogunk. Visszatérünk megannyi alakban.
Mondd, mit ér az, ha szeretjük egymást, ha jót teszünk, áldozatot hozunk és lemondunk valamiről, türelmesek vagyunk és elnézők, ha megbocsátunk egymásnak, mit használ az, ha minden napot újra kezdünk reményben és hűségben, - de a szeretet és mi magunk is egyszer a múlandóság sötétjébe hullnak...
A halottak, ha kerülnek egyáltalán valahová, akkor az élők részeivé válnak.
A halál, azt mondják, az embert gondolattá alakítja.
A közeledő halál önmagában is elég szörnyű, de még rosszabb, ha a közeledő halál ad egy kis futamidőt arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz a boldogság, amiben részesültünk, és mindaz a boldogság, amiben részesülhettünk volna. Teljesen világosan látjuk mindazt, amit elvesztettünk.
A halál nagy kiegyenlítő. Meztelenül születünk és meztelenül távozunk, és bármit tettünk vagy nem tettünk le az asztalra életünk során, a halál után egyik sem számít. Szenátor, kőműves vagy szociális gondozó, többé-kevésbé mindenki ugyanúgy néz ki a boncasztalon kiterítve.
A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.
Az öntudat nagy kincs, legalább akkora érték, mint maga az élet. Ez tesz bennünket emberré. Csakhogy nagy ára van: a halandóság ütötte seb. Létezésünket mindörökké beárnyékolja a tudás, hogy növekedésünket, virágzásunkat követően elkerülhetetlenül megsemmisülünk és eltűnünk.
Mivel nem élhetünk rettegésbe dermedve, különféle módszereket eszelünk ki a halálszorongás ellen. Gyermekeinken keresztül kivetítjük magunkat a jövőbe; gazdagok leszünk, híresek, még nagyszerűbbek; kényszeres védelmi rituálékat alakítunk ki, vagy mindenekfelett hiszünk a végső megmentőben. (...) A haláltól való szorongástól azonban a legszilárdabb, legtiszteletreméltóbb védekezés ellenére sem szabadulhatunk meg teljesen: mindig velünk van, elménk egy eldugott zugában leselkedik ránk.
A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.
A halál tudatosítása valódi megvilágosító élmény lehet, különlegesen hasznos katalizátor életszemléletünk megváltoztatásához.
A személyes identitás megőrzésével próbálkozni hiábavaló elfoglaltság. A mulandóság örök.
Amikor végül is rájövünk, halandók vagyunk, a törékenység égető, szívet tépő érzése vesz erőt rajtunk; látjuk, hogy minden pillanat, minden lény mennyire értékes, és ebből az érzésből mély, tiszta és határtalan könyörületesség fakad bennünk mindenki iránt.
A halálfélelemmel ugyanúgy szembe kell néznünk, mint minden más félelmünkkel. Képessé kell válnunk arra, hogy elképzeljük a saját elmúlásunkat, meg kell barátkoznunk a gondolattal, ízekre kell szednünk, meg kell szabadulnunk a rémisztő gyermekkori halálképzetektől. Ne higgyük, hogy a halál gondolatát túl fájdalmas elviselni, hogy tönkretesz bennünket, hogy a mulandóságot tagadni kell, hogy életünk értelmetlenné válik az igazság fényében. Az efféle tagadásnak mindig megvan az ára - belső világunk és látókörünk beszűkül, racionalitásunk elhomályosul. Végül beleesünk a teljes önámítás csapdájába.
A mély rettegés a haláltól a kezelhető mindennapos szorongások szintjére hozható. Aki a gondos útmutatást követve néz szembe a halállal, annak nem csak a rettegése enyhül, de értékesebbé, elevenebbé is válik az élete. Aki így tekint a halálra, útmutatót kap az élethez.
Nincs kiszolgáltatottabb a halott költőnél, aki nem tud védekezni, ha rossz hírét keltik, megbélyegzik, legendákat költenek alakja köré, vagy egy uralkodó ideológia nevében, hatalmi szóval kisajátítják és eltorzítják az életművét.
Bár a halál többféle formát választ, bár az emberek különféle módokon halnak meg korán, a halál nagyon egyszerű.
Ha egy szerettünk meghal, lelkünk egy része örökre abban a pillanatban reked, s mi örökké egy fonállal kötődünk ahhoz a másodperchez. A pillanathoz, mely előtt még minden szép volt, s mely után már minden elveszíti a súlyát, színét, tartalmát.
Soha ne feledjük, hogy a gonosz és a jó nem létezik. Nincsenek istenek. És nincsenek démonok. Csak az ember van, csak ez a világ van, és a halál eljön mindannyiunkért. De meddig zeng a nevünk a szélben? Hogy emlékeznek majd ránk? (...) Úgy cselekedj hát, hogy véretek büszke emléket hagyjon utánatok az évszázadokon keresztül.
Minden este behunyjuk a szemünket, és elalszunk. Az emberek alig várják, hogy álomra hajtsák a fejüket. A halál sem több ennél. Semmivel sem rosszabb, csak a hiedelmeink sugallják, hogy másról is szól.
Aki (...) halott, nem szenved többé, nincsenek nosztalgiái, nem sírja vissza az életet, az élet dolgait. Röviden: aki egyszer meghalt, nem kesereghet többé azon, hogy halott. Tanulság: a halál negatív aspektusa, melytől legtöbben annyira rettegnek, nem egyéb bárgyú képzelgésnél.
A halál mindig váratlanul jön és mindig kétségbeesést hoz a lélekben legközelebb állóknak, amely aztán temperamentum és lelki fejlődöttség szerint tör ki az emberekből.
Életünk végén, tényleges végén nem törődünk azzal, hogyan jön el értünk a halál.
A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
