A megszokott, természetes környezetből kiszakadni egy kicsit olyan élmény, mint amiről a sztratoszférát megjárt űrhajósoktól hallunk: visszatérve másként látják az őket körülvevő természetet és embereket, az élet apró-cseprő dolgait, mint annak előtte. Lenyűgöző érzés ez, melynek azonban egy adag búskomor nosztalgia ad némi keserű utóízt.
Elszigetelt helyeken a jövevény a külvilág egészét képviseli a helyiek szemében, és egyetlen tettével megváltoztathatja a történelmet.
Minél tovább vagyok külföldön, a honvágy annál kívánatosabbra színezi a hétköznapi élet váratlan hungarikumait.
Ha valaki önszántából vagy mások megbízásából átbútorozik a földgolyó másik oldalára, az ugyanolyan sokat elmond róla, mint az, ha köszöni szépen, nem kér belőle.
Aki hosszú évekig járja a világot, az hazatérve mindig egyfajta fordított kultúrsokkot él át, legyen szó egyhetes látogatásról vagy tartós hazatelepülésről. Az idegenből hazaérkező meglepődik vagy bosszankodik olyan dolgokon, amit az otthoniak észre sem vesznek. Máskor pedig a rokonok és régi barátok hüledeznek a hazatelepülő külföldön kialakított szokásait látva. Hogy a megrázkódtatás milyen erővel sújt le mindkét félre, az főleg a hazai kultúra egzotikumán és intenzitásán múlik. A magyar pedig különleges és egyéniségét markánsan őrző nép.
A hosszútávfutás (...) nem az egészségről, hanem az ambícióról szól.
Az ízlésekben, megérzésekben éppen az a jó, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül csaponghatunk közöttük. Szerintem inkább az a baj, ha ezt nem engedjük meg magunknak.
A másság iránti tolerancia tanult dolog, a civilizáció egyik vívmánya. Természetüknél fogva az emberek gyanakvók a tőlük sokban különbözőek irányában, függetlenül attól, hogy a gyanús egyén a szakadék túlpartjáról átsurranó betolakodó vagy helyben született rendbontó.
Aki különcként nő fel, soha nem felejti el azt a pillanatot, amikor először hasonszőrűek társaságába került.
Az olvasó szinte naponta belebotolhat hétköznapi kalandorokba, legyen az dokumentumfilmes, idegenvezető vagy rasztahajú, batikolt pólós utcai zenész. Nem kell, hogy mindenki ilyen legyen, szeretni vagy szívből elfogadni sem muszáj a különcöket, de érdemes tudomásul venni, hogy nélkülük nehezebben épülnének hidak a szokásaikat, rendjüket, identitásukat féltve őrző emberi közösségek között.
Egyikünket sem kérdezték meg születése előtt, hogy hol szeretne a világra jönni, kitől szeretné tanulni az első lépéseit és életbölcsességeit, milyen sorrendben és sikerrel szeretne megbirkózni az élet nagy próbatételeivel. Hogy kik vagyunk valójában, és kinek gondoljuk magunkat, mégis ilyen sorsfordító apróságokon múlik.
Egyetemi hallgatóként az ember szabadon zsonglőrködhet a terveivel és álmaival, felnőve azonban szembe kell néznie az élet nehéz döntéseivel.
A kiszolgáltatott pillanatokban mindig van mellettünk valaki, aki eljátssza az autósoktató vagy a tündérkirálynő szerepét, ha hajlandók vagyunk az illetőt észrevenni.
Amikor a környezetünk egyszer lenyűgöz, másszor az idegeinkre megy, ugyanazokat a dolgokat látjuk egyszer így, másszor úgy, hasonlóan ahhoz, mint amikor beleszeretünk valakibe, és eleinte idegesítő szokásait kezdjük el a legjobban imádni. Akadozó párkapcsolatokban viszont a partnerek pont azt gyűlölik meg egymásban, amit a kapcsolat elején megszerettek.
Ízlésről ritkán érvelünk, de a rendről annál inkább. Amiről az adott időben meg vagyunk győződve, az a normális, az észszerű, a "rendes". Ami és aki ettől eltér, az rendetlen, értelmetlen, elfogadhatatlan. Mindannyian naponta hozunk ilyen ítéleteket mások viselkedéséről. Hányan és hányszor vitatkoznak arról, mikor kell felkelni, mi a megfelelő viselet, megszólítás, polgári magatartás és a családhoz, anyaföldhöz, pénzhez, politikához, tévénézéshez, autóvezetéshez, szelektív hulladékgyűjtéshez való helyes hozzáállás! Szemben az ízlésekkel és ösztönökkel, mások rendjére nem legyintünk rá, hogy hát igen, mindenki másképp csinálja.
Mi a rendes? Mi normális? Én lennék az, a szingapúri szállodai szobában fekvőtámaszozó magyar, aki próbálja nem felborítani a sanghaji otthonában kialakított rendet? Vagy a rádióban megszólaló úr, aki naponta beül a kocsiba, fél óra alatt beér az irodába, vacsora után pedig a gyerekekkel focizik, bélyeget gyűjt vagy pasziánszozik az interneten? Nekem úgy tűnik, felesleges egymásra erőltetnünk napirendünket, szokásainkat, nézőpontunkat. Őt valószínűleg ugyanúgy fárasztanák az én hétköznapjaim, mint ahogyan engem könnyesre untatnának az övéi. Ösztöneinket nem választhatjuk és változtathatjuk meg, a minket körülölelő rendet viszont nagyon is.
Győzködhetünk másokat, de meggyőzni csak azokat fogjuk, akik már amúgy is egyetértenek velünk.
Van az őszinte emberekben valami ellenállhatatlan. Ha valaki egy gyermek ártatlan érdeklődésével, a hátsó szándék legkisebb jele nélkül kérdez valamit, egyszerre megnyílunk, és válaszolunk. Ha így kérnek, könnyebben adunk.
A másoknak megszavazott bizalom egyfajta önbeteljesítő jóslat: akár azzal a feltételezéssel fordulunk valaki felé, hogy megbízhatunk benne, akár úgy, hogy át akar verni, előbb-utóbb igazunk lesz.
Az észérvekkel ellentétben megérzéseink változhatnak, mégsem keveredünk igazi önellentmondásba.
Hányan gondoltuk azt, hogy egy kocsi, lakás, emberi kapcsolat vagy kinevezés meghozza majd a rég várt boldogságot, hogy azután rájöjjünk, ugyanazok vagyunk, mint előtte, csak a körülményeken változtattunk!
Ha lélekben nem állunk készen, akkor könnyen előfordulhat, hogy az első ellenérvet kifogásként magunk elé tartva visszasomfordálunk.
Egyenletesen kell adagolni a nyersanyagot, különben vagy a túlhajtás, vagy az üresjárat következtében túlmelegszünk és tönkremegyünk. Az emberi agynak folyamatosan megoldandó feladatokra van szüksége, különben darabokra tépi magát, mint egy üresen járatott kombájn. Nincs olyan otthon ülő ember, akit ne hajtana a kíváncsiság, hogy valamilyen akadályt le tud-e győzni. Ha mást nem, a macskát tanítja meg pitizni.
Valójában minden kaland magáról a kalandozóról szól: a körülöttünk lévő világ becserkészésével, legyen szó hegyekről, emberi közösségekről, tárgyakról vagy másodfokú egyenletekről, valójában magunkat fedezzük fel: félelmeinket és vágyainkat, határainkat és készségeinket.
Az észérvek szemszögéből nézve megérzéseink aggasztóan zavarosnak tűnhetnek: a tényekkel alátámasztott igazságok minden helyzetben megállják a helyüket, öt érzékünk viszont változékony és sokszor ellentétes utasításokat ad, nem beszélve a hatodikról.
Ösztönös reakcióinkat, egy helyzet kiváltotta hangulatunkat ugyanolyan nehéz előre megjósolni, mint utólag megérteni.
Az, hogy otthon érezzük magunkat valahol, vagy elvágyódunk, hogy nem tudunk betelni egy hellyel, helyzettel, vagy az agyunkra megy, ugyanúgy nem elhatározás kérdése, mint a divatot, az ételeket és az embereket illető ízlésünk. Az ezzel járó összes furcsa döntésünk, szokásunk, hóbortunk, mániánk és allergiánk gyakran saját magunk számára is rejtélyes, mégis meghatározza azt, hogy kik vagyunk, hogyan tekintünk magunkra, és mások hogyan tekintenek ránk.
Az ember csak akkor tud maga és mások számára egészséges egyensúlyt kialakítani, ha saját vérmérsékletének megfelelően kel, fekszik, étkezik és tölti mind a munkanapjait, mind a szabadidejét.
A kiegyensúlyozott, boldog és szakmailag sikeres élet titka éppen az, hogy hagyjuk magunkat a természetes beállítódásunk megszabta mederben haladni, ahelyett, hogy azon töprengenénk, hogyan felelhetünk meg mások várakozásának.
Bármennyire kemények, kíváncsiak vagy elborultak vagyunk, előbb-utóbb találkozunk valakivel, aki messze túltesz rajtunk. Aki családja, barátai körében eddig kalandornak volt kikiáltva, ilyenkor késztetést érez rá, hogy továbbra is megpróbáljon túltenni a környezetén, de ez hasonló eredménnyel jár, mint a kocsmában az asztaldöngető ivászati verseny: az ember vagy bajba keveredik, vagy kidől még akkor is, ha győztesen kerül ki a megméretésből.
Aki tíz-tizenöt évig saját szabályai szerint éli az életét, annak számára nem az az elsődleges szempont, hogy volt osztálytársai, egykori és jelenlegi ismerősei vagy akár családja szemében hihető és elfogadható-e az, amit csinál.
Döntő pillanatokban a teljes összeomlástól rettegni természetes emberi reakció. Aki állt már színpadon, attól nyugodtan meg lehet kérdezni, milyen gondolatok cikáztak az agyában a fellépést megelőző percekben, órákban és napokban. Az egyetlen kiszemelt egyedre mereven bámuló pillantások kereszttüze az evolúció során túlélésre szakosodott agyunk számára olyannyira fenyegető minta, hogy az ilyen helyzetnek kitéve az ember szó szerint az életéért retteg.
Életünk legfontosabb döntéseit is gyakran hozzuk meg zsigerből. Sokan és sokszor ámítjuk magunkat azzal, hogy megfontoltan, az eszünkre hallgatva fundáltuk ki a következő lépésünket. Ezt hol elhisszük, hol nem, visszatekintve azonban általában világossá válik, milyen fontos szerepet játszott a döntés meghozatalakor az ösztönök és megérzések rejtelmes egyvelege.
Az ösztön (...) egyszerű elvek alapján működik: igen vagy nem, jutalom vagy büntetés, táplálék vagy veszedelem, szeretem vagy gyűlölöm, odafussak vagy elrohanjak. Agyunkban a túlélési és érzelmi reakcióinkért felelős limbikus rendszer számára mindegy, hogy a frigóból a véres hurka és humusz közül kell választani, vagy egy keményen kiharcolt, még alig bimbózó karrier sorsáról kell dönteni.
Racionális énünk azt sugallja, hogy döntő helyzetekben a tényekre és észérvekre kell támaszkodnunk. A baj csak az, hogy a jobbik eszünkkel hozott döntéseinket nem váltjuk tettekké, ha ősi ösztöneink rosszat sejtenek és riadót fújnak. Megérzéseink viszont akkor is tettekre sarkallnak, ha szemernyi észérvet sem tudunk felhozni indoklásul. Ideig-óráig erőt vehetünk magunkon annak érdekében, hogy saját vagy mások észérvei alapján lépkedjünk előre az életben, de előbb-utóbb elérünk ahhoz a ponthoz, amikor a siker érdekében valódi eltökéltségre van szükség. Ez pedig vagy zsigerből jön, vagy sehogy.
Minden helynek megvan a maga illata. Hosszú távollét után Magyarország számomra mindig egy kicsit nyárierdő-illatú, még karácsonykor vagy szmogriadó idején is.
Még egy egyszerű gazdasági menekültnek vagy külföldi megélhetést kereső magyar szakmunkásnak is bátorság kell ahhoz, hogy maga mögött hagyja a biztonságot jelentő környezetet, amikor átlép az országhatáron.
Amikor az ember áthágja a szabályokat, két lehetséges következmény egyikére kell felkészülnie. Az egyik, hogy nem sikerül, amiben reménykedett, és a környezete kötelességtudóan emlékezteti: ők bezzeg megmondták, hogy nem lesz jó vége a dolognak! A másik, hogy az álom valóra válik, és ugyanazok az emberek buzgón csapkodják a hátát, mondván, hogy lám-lám, megy az, ha megpróbáljuk. Mindkettő teljesen érthető, hiszen az emberi közösségek túlélését a kezdetektől az segítette leghatékonyabban, ha a jó ugró ugrált, a setesuta viszont inkább szerszámot készített és krónikát körmölt zergevadászat helyett. A mai kihívások azonban nem olyan egyértelműek, mint a csiszolt kőkorszakiak, ezért gyakran előfordul, hogy éppen a jó szándékú figyelmeztetés tartja vissza az amúgy vállalkozó kedvű egyedet a sikertől.
Életünk során csupán annyit teszünk, hogy lezongorázzuk a génjeinkkel örökölt lyukkártyás programot, némi variációval aszerint, milyen környezetben történik mindez. Ha így van, a szabad akarat egyfajta illúzió, amelyet a saját megnyugtatásunkra vagy szórakoztatásunkra agyaltunk ki.
Évezredek óta hiszünk a természeti törvények alapvető logikájában, de bízunk a véletlenben és a szerencsében is, nem beszélve a lélekről, a vallásról, a babonáról és sok más olyan dologról, amelyek külön-külön is önellentmondásban vannak, együtt pedig akármit és annak az ellenkezőjét is bizonyíthatják.
A világon mindenki tehetséges valamiben, és a kérdés csak az, van-e türelme addig keresgélni, amíg kiderül számára, hogy miben emelkedik ki az átlagból.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
