Aludj, édes gyermek, szárnyalj a széllel. Várok rád, míg eljő a reggel. Aludj, édes gyermek... Nehéz felhők tengerén ússz távoli földekig, s a hangom vezessen majd hazáig. Aludj, édes gyermek, semmitől se félj. Ha rád köszön a hosszú álom, örökké emlékünkben élsz.
Csak a viszontlátás reménye enyhíti a válás fájdalmát.
A búcsú rövid és végleges, éles fogú szó: át tudja harapni azt a zsinórt, amely a múltat összeköti a jövővel.
Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.
Ahhoz, hogy emlékezzenek ránk, ahhoz, hogy valami fontosat hagyjunk magunk után, el kell mennünk.
A legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ottmarad a szíved.
Akárhányszor engedünk el valakit, mindig ugyanannyira fáj.
Békével hagyd el a kikötőt. Szeretetben találd meg a jövőt. Utad legyen biztonságos, míg utolsó utad a sírig nem visz! Találkozzunk a túlparton!
Nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy még utoljára átadjunk valamit, hanem az, hogy megőrizzünk valamit az eljövendő időkre.
Ha most tavasz van, és elmúlik, és aztán megint lesz újra tavasz, akkor azok, akik szeretik egymást, mégis el kell válniuk, szóval akkor azoknak is találkozniuk kell újra, ha egyszer minden lehetséges az életben.
Hogyan is felejthetnélek el, amikor a szívemben élsz? Minden emlékem te vagy. Miattad vagyok az, aki vagyok. Tudom, hogy te is érzed.
Vannak búcsúszavak, amelyeket nem volna szabad kimondani.
Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni.
Ha meghalok, addig sírj mindennap a sírom felett, míg a földből előbújik egy csíra, akkor öntözd a könnyeiddel, hogy addig nőjön, míg gyönyörű fává terebélyesedik, és gyökerei átölelik a testemet.
Nem vagyok benne biztos, meg tudom-e fogalmazni mindazt, amit nekem jelentettél. Írhatnám, hogy szeretlek, hogy te vagy a világ legjobb nővére, és elismerhetném, hogy mindig felnéztem rád. Mivel azonban ezeket már mind elmondtam neked, mostanra csak elcsépelt szavaknak tűnnének. Hogyan köszönhetnék el méltóképpen a legjobb embertől, akit valaha ismertem? (...) Mindent, amit mondhatok, egyetlen szóval tudom csak kifejezni. Köszönöm. Köszönöm, hogy egész életemben rajtam tartottad a szemed, hogy megvédtél a saját hibáimtól, hogy a bátorság élő példája voltál, akihez mindig hasonlítani akartam. Mindenekfelett azt köszönöm, hogy megtanítottál őszintén szeretni, és cserébe szeretve lenni.
Marad a hiány, a félelem, hogy tényleg úgy múlt el minden, ahogy ez az este: felkapcsolják a villanyt és te már nem vagy itt.
Reszket kint a kert virága Esti szellő hangja kél Menni készülsz s nemsokára Bút okozva távozol.
Isten veled, leány, Hosszú időre tán... Ki tudja, látlak e, E végső csók után... Ereszd csókodba hát egészen lelkedet, Hogy lelkeddel vegyem Te szent emlékedet.
Nincsen vidám befejezés, mindig az a legszomorúbb rész. Így vidám középső szakaszra vágyom és nagyon boldog kezdetre.
Mindig tudtam, hogy egy nap elveszítelek, de erre még nem állok készen. Ott lenne a helyed az egyetemi diplomaosztómon, veled kellene vitatkoznom, hogy milyen virágok legyenek az esküvőmön. Még sok-sok évi szülinapi ünnepség áll előttünk, vacsorák, karácsonyok és vadvízi túrák. Mindent akarok, azt akarom, hogy élj még a kedvemért. És tudom, hogy ez önzés, de ez az igazság.
Egyszer minden véget ér Búcsúzni kell De minden percben ott a remény Hogy egy új kezdődjön el Ne nézz hátra, bátor légy Az úton menj tovább Hallgass a szívedre Vezessen a vágy.
Minden búcsú egy kis halál.
Ha elérkezett a távozás ideje, lépj le csendben, ne csinálj műsort!
A hosszú ölelésben elvesznek a percek, Lehunyom a szemem, ezzel leplezem a terhet... Elbújok válladon, elrejtem könnyem, Oly nehéz a búcsú, hát ne engedj el könnyen. Egy ölelést, egy csókot azért elviszek az útra, Ezzel szűkösen kibírom, amíg viszontlátlak újra.
Ahogy körbenézek, látom mindazokat, akik megtanították azokat, amiket most tudunk. Olyan, mintha búcsúznánk, de örökre összeköt minket az, ami itt velünk történt. Emlékeztetni fog majd arra, hogy kik vagyunk, hogy változzunk meg, ha kell.
Fura nép az emberek: Búcsúzkodni nem szeret, Nyugton mégis meg nem ül, Csak búcsúzik mindentől.
Annyira jó volt együtt, De most búcsút kell vennünk. Ne ígérd, hogy írni fogsz, És ígérd meg, hogy emlékezni fogsz ránk, Mert az enyém voltál a nyárra, Most viszont csaknem vége van. Olyan, mintha hó esne szeptemberben, De én mindig emlékezni fogok. Te voltál a nyári szerelmem, És az is maradsz örökké.
Nem voltam jó, nem voltam rossz, Azt kaptam mindig, ami jár, És örültem annak, hogy ismertelek, És ismertél te is talán.
Olyan nehéz elmenni - egész addig, amíg az ember el nem megy. Mert utána ennél könnyebb istenverte dolog már nincs is a világon.
Elmenni akkor is nehéz, ha az ember egyébként akarja a dolgot.
Amikor valaki eltűnik az életedből, és nem lehet visszacsinálni, hogy újra láthasd, hogy elmondhasd neki azokat a dolgokat, amiket akartál, (...) foghatsz papírt és ceruzát, és írhatsz egy levelet. Ez lehet végtelen hosszú vagy csupán egy szó. Leírod, hogy milyen ember volt. Csak amit érzel. Aztán ahelyett, hogy összehajtanád, meggyújtod, és a füstjét elviszi a szél, és a füsttel együtt a benned lévő fájdalmat is.
Ne szánakozz rajtam. Ha keserű is távozásod, mily szép az emlék, mit bennem felejtesz.
A búcsú nagyon fontos. Különösen azoknak, akik maradnak.
Elengedlek - elengedlek; nem azért, mert nem szeretlek, viszlát apám, itt most vége: fogadd búcsúm, eredj véle.
Szeretlek, hozzám tartozol, te vagy a szívem, és most, hogy elmész, úgy érzem, a szívem tépik ki belőlem.
Csak semmi istenhozzád. Itt vagy a szívemben. Ami azt jelenti, hogy nem lehetsz távol tőlem soha.
Honnan jött ajtómba hívatlan e bánat? Még átlépem egyszer az üres szobákat, mint ki ottfelejtett valamit, a szemnek téveteg tüzével csöndes búcsút intek.
Csupa nyavalygás. Miféle búcsú az ilyen? Búcsúzni vidáman kell.
Minden elválás egyúttal találkozást jelent máshol.
Annyira fáj, hogy nem lehet a kezed a kezemen örökké, A szíved a szívemen, a nyom, ami elkísér, mielőtt mennél. Annyira fáj, hogy nem lehet az időt megfogni, ha kérem, Bármire képes lennék érted, ha fordul az érem.
A nagy hajók lassan hagyják ott a kikötőt, várj hát rám.
Régen azt mondtam, negyed mérföldről negyed mérföldre élek, és azt hiszem, ezért vagyunk testvérek. Mert te is így éltél. Akárhol is vagy, legyen az negyed mérföldre, vagy a világ túlsó felén, mindig velem maradsz, és mindig a testvérem leszel.
Azt hiszem, a búcsú mindig ilyen - mint leugrani a szakadék széléről. A legrosszabb az egészben meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit sem tehetünk, csak engedjük megtörténni.
Járj csak boldogan, és reám emlékezz: tudod, úgy szeretett szívem. S hogyha elfeleded talán, emlékedbe idézem én: kedves volt s gyönyörű közös életünk.
Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak akarsz. (...) Talán túlságosan fájdalmas volna a régi életedet élni tovább, és könnyebb lenne neked, ha mindörökre kitörölnél bennünket az életedből. Ez ugyan nagyon szar lenne, de a kedvedért ezt is vállalom. Hajlandó vagyok hosszú távon lemondani rólad, ha ma még nem veszítelek el. El foglak engedni, ha maradsz.
Ahol találkozás van, azt a búcsú fogja követni. De ennek a búcsúnak nem kell örökké tartania. Az, hogy ez a búcsú örökké, vagy csak egy csekély ideig tart, az csak rajtad múlik.
Hóvirág vagyok én A világ mezején. Kiáltom a tavasz üzenetét, Hogy kinyíltam, és félek, Mert el kell halnom, hogy benned éljek, Olvad a hó, virágom tépi szét.
Azóta nem létezel, Mióta nem lát két szemem. Aki keres, az megtalál A göncöl ötödik csillagán! Olyan messzire szállok, Ahol hangotok csak egy Néma átok. Miattam ne sírjatok, Egyszer úgyis meghalok. Akkor hat belém az élet, Mikor rájöttem, Egy másik csillagon égek!
Szálljon feléd, ha elbúcsúzunk, Lelkem utolsó sóhaja. És vidd magaddal ezt a sóhajt, Fájó, szerelmes levelet, Ki tudja, hogyha újra eljössz, Találkozok még teveled? Habár ez többé nem divat ma, Nyújtsd búcsúcsókra szép kezed S nevess síromra akkor is majd, Mikor már régen nem leszek.
Erőm, gyengém, titkom, tanácsom, vezetőm, szultánom, padisahom, emírem, világomnak összes éke. Levegőm, fuvallatom, vihart tépő fénysugaram. Ha meghalok, mert eljő a halál, ezeket mind elhagyom, de maradok ablakod alatt dalnokod, s magasztallak, bárhova is jutok. Reszkető szívvel, könnyező szemmel már Muhibbi-ként búcsúzom.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
