A "meglátjuk" valójában mindig nemet jelent.
Rossz híreket kapni jó baráttól könnyebb.
Túl csábító a gondolat, hogy elhiggyük: ha a mi életünk csikorgó fékekkel megállt, akkor másoké sem megy tovább a rendes kerékvágásban. Mégis: a kukás ugyanúgy üríti a garázs melletti szemetest, s ugyanúgy nem szedi fel a kiszóródott üdítős dobozokat, mint máskor. Az olajtöltő kocsi is megjött, hozták a számlát, a bejárati ajtóra tűzve találom. Az asztalon szép rendben sorakozik a heti posta. Elképesztő, de az élet megy tovább...
Talán naiv dolog azt hinni, hogy aki nem panaszkodik, nincs is panasza.
A gyász furcsa dolog, főleg, ha váratlanul jön. Olyan, mintha durván letépnének egy tapaszt, és lejönne a legfelső réteg a bőrről. Nálunk is ez történt: feltárult a felszín alatti mély, amely egyetlen családban sem valami szép látvány.
Egy csoda csak addig lehet csoda, amíg ki nem derül róla, hogy mégsem az.
Vannak álmok, amelyek nem szállnak el az ébredéssel. Ez azonban annyira valószerűnek hat, mintha nem is lenne álom. Mintha tényleg megtörtént volna.
Az ember néha csak azt látja meg, amit látni akar, nem pedig azt, ami a szeme előtt van. Néha pedig egyáltalán nem lát tisztán.
A csodák megóvnak bennünket a valóság bénító hatásától.
Nagyon nehéz hinni abban, hogy a dolgok megváltozhatnak. Mindenkinek könnyebb a kitaposott ösvényt járni, mint elismerni, hogy esetleg már régóta rossz úton halad.
Van egy pont, ahol az ember kénytelen szembenézni a kőkemény tényekkel. Látja, hogy olyan út áll előtte, amely az ismeretlenbe viszi, de nincs más választása, mint előremenni. Amíg nem lép előre, csak egy helyben fog toporogni.
Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn.
A tűzben az az érdekes, hogy alattomos - lopakodik, nyalakodik, aztán a válla fölött hátranéz, és kiröhög. És gyönyörű is, a rohadt életbe. Mint a naplemente, ahogy vörösbe borít mindent maga körül.
Nem is olyan sokkal ezelőtt a hajósok még azt hitték, a tenger szeszélyes, és az iránytű a sárkányok birodalmát is megmutatja. Eszembe jutottak azok a felfedezők, akik a világ végét keresték. Hogy félhettek leesni a földkorong szélén, és hogy meglepődtek, amikor a mélység helyett soha nem látott, csodás tájak tárultak a szemük elé.
Soha nem szabad belekeverni a sajtót abba, ami csak a tárgyalóteremre tartozik.
A Facebook elvileg közösségi oldal, ám úgy látom, a legtöbb ismerősöm, magamat is beleértve, túl sok időt tölt a saját profilja szerkesztgetésével meg a mások üzenőfalának összefirkálásával ahelyett, hogy inkább személyesen találkoznának.
Mennyire vékony választóvonal húzódik szerencse és balszerencse között, és milyen könnyű átkerülni egyik oldalról a másikra!
A szerencse olyan, mint az agyag, bármikor újra lehet formálni, de az ember csak a sajátját tudja átgyúrni, a másét nem, és ezzel nem mindenki elégszik meg.
A tragédiáról tudni kell, hogy mindig hirtelen csap le, egy hurrikán erejével és haragjával.
Ha ön lenne Szűz Mária, és valahol meg szeretne jelenni, komolyan egy olajtócsát választana a metróvágányok között?
Amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot, vagy legalábbis egy hívő katolikus tisztet helyez az autófeljáróhoz.
Egyszer megkérdeztem a mamámat, hogy miért fényesek a csillagok. Azt felelte, azok éjjeli lámpák, hogy az angyalok éjjel is lássanak a mennyben. De amikor papát kérdeztem, ő mindenféle gázokról kezdett beszélni. Én ebből összeraktam magamnak azt, hogy a vacsorától, amit a jóisten felszolgál a mennyben, szegény angyalkáknak éjjel a vécére kell szaladgálniuk.
Könnyebb áldozatnak lenni, mint olyannak, aki nem tudta megakadályozni, ami történt...
Mindig eltörik valami. Poharak, tányérok, műkörmök. Megtörhet a jég, megtörhet a tekintet. Betörhető a ló, megtörhető a lelkesedés. Sor kerülhet kenyértörésre vagy töredelmes vallomásokra. Hullámtörés, fénytörés, töréspontok. Letörhetnek a láncok. Megtörhet a csend. Ilyesféle listákat írogattam terhességem utolsó két hónapja alatt, abban a reményben, hogy ezzel megkönnyítem a születésedet. Törékeny a barátság. Törékeny a szív.
Minden tűzvész egy kicsiny parázzsal kezdődik, csak tudni kell, hol keressük.
Nem kell ahhoz egy egész életet leélni, hogy az ember ráébredjen: ritkán kapjuk azt, amit megérdemelnénk.
A szabadság törékeny virág, mint egy nárcisz a létező leghosszabb tél után. (...) A szabadság mélyén ott lüktet a remény: a lehetőségek pulzusa.
A siker garanciája pedig éppen az, hogy merje szabadjára engedni, aki benne van, még akkor is, ha egy olyan személyiséggel szembesül, aki valójában nem szeretne lenni.
Ha egymás becsmérlése helyett nyíltan és őszintén beszélgetnénk, talán nem az ellenséget, hanem a tökéletlen földi halandót látnánk a másikban. Elvégre mindannyian jót akarunk, csak mindenki a maga módján.
A kisbabák tényleg olyanok, mint az üres papírlapok. Amikor a világra jönnek, még nem hordozzák magukban a szüleik előítéleteit, sem az egyházuk ígéreteit, sem azt a képességet, hogy kettéválasszák az emberiséget olyanokra, akiket kedvelnek, és olyanokra, akiket nem. Semmit sem hoznak erre a világra, csak a törődés iránti igényt. S ezt a törődést akárkitől elfogadják, bőrszínre való tekintet nélkül.
Vajon hány kivételt kell tennünk, mielőtt rádöbbenünk, hogy az általunk elfogadott igazságok valójában nem igazak?
Mindenki tud valakinek tanítani valamit.
Amit biztosan tudunk, soha nem tudhatjuk biztosan.
A tudatlanság is egyfajta kiváltság.
Az ember nem attól lesz okos, hogy mindenre tudja a helyes választ. Attól lesz okos, hogy mindig a helyes kérdéseket teszi föl.
Vannak leckék az életben, amiket nem tanítanak sehol, mégis meg kell tanulni.
A legjobb színjátékban mindig van egy mákszemnyi igazság.
Jobb nem tudni a rút igazságot, csak úgy tenni, mintha nem is létezne? Vagy jobb szembenézni vele, még ha olyan terhet is jelent, amit életünk végéig cipelhetünk?
A nagyobb igazságok néha mégis megérnek egy-egy kisebb hazugságot.
Két ember kell egy működő hazugsághoz: az, aki mondja, és a másik, aki elhiszi. (...) Ha az ember nem tesz fel kérdéseket, nem biztos, hogy attól fél: az arcába hazudnak. Inkább attól tart, hogy megmondják neki az igazat.
Van, amit azért teszünk, mert meggyőzzük magunkat, hogy ez a legjobb megoldás mindenkinek. Bemeséljük magunknak, hogy ez a helyes, ez az önzetlen lépés. Ez sokkal egyszerűbb, mint bevallani magunknak az igazat.
A tényeket nem lehet letagadni, legfeljebb a lencsét lehet cserélni, amelyen át az ember nézi őket.
Az igazság többnyire felcsillan, mint egy elhullott pénzdarabka. A hazugság viszont labirintus, amelyben előbb-utóbb eltéved az odakeveredett bűnös lélek.
A hazugságnak, mint talán sokan tudják, megvan a maga sajátos íze. Olyan száraz, meg keserű is, és fintorogni kell tőle, mint amikor az ember bekap egy csábos desszertet, és nem csoki- vagy mogyorókrém van benne, mint amire számított, hanem citromízű.
Nem mindig hazugság, ha nem mondunk el valamit. Néha csak így óvhatjuk meg azt, akit szeretünk.
Tudatosul bennem, hogyan épülnek egymásra a hazugságok. Úgy fedik el az igazságot, mint a festékrétegek, egyik a másik után, míg már azt is elfelejtettük, milyen színnel kezdtünk.
De hát nem hazudik-e mindenki ezen a világon? Van-e különbség aközött, hogy a gyilkos ártatlannak vallja magát, és aközött, hogy valaki mosolyogva megdicsér egy csúf csecsemőt? Néha magunkat mentjük a hazugsággal, máskor a többieket. Az igazság számít, vagy a jó szándék?
Kívülről senkin sem látszik, hogy hazudik-e. Ezt mindenki csak maga tudja.
Az ember részben attól lesz felnőtt, hogy megtanul nem túlságosan nyíltnak és őszintének lenni, és bizonyos helyzetekben inkább hazudni, semmint megsérteni valakit az igazsággal.
Két oka van, ha az ember nem mondja meg az igazat - vagy mert hazugság révén megkapja, amit akar, vagy mert a hazugsággal megvédi a másikat valamitől.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
