Egyetlen bűn van a világon, amelyből minden baj és értelmetlen szenvedés ered: nem szeretni! Aki nem tud szeretni, kénytelen mindenféle pótcselekvésre, hogy az életét elviselhetővé tegye.
Hiánya elkeserít, elviselhetetlennek érzem, mert úgy tűnik számomra, a boldogságom egyedül tőle függ, és ha őt elveszítem, mindenem odavész. Az ilyen szerelem legtöbbször tehetetlen és fájdalmas.
Ez az anyátlan gyermekek átka. Azoknál keresünk vigasztalást, akik ártottak nekünk.
Nem az a baj... hogy egyedül sétálok. Nem az a baj, hogy egyedül ülök a padon, a kávézóban, a tengerparton. Nem az a baj, hogy egyedül alszom el este, és egyedül ébredek reggel. Sem az, hogy egyedül iszom a reggeli kávét, és eszem a pirítóst. (...) Nem az a baj, hogy egyedül. Az a baj, hogy nélküled.
Az emberi képzelet gyakran szörnyű, ha magára marad.
Néha az ember nem is tudja, mi hiányzik neki, míg rá nem talál hirtelen.
Mennyivel szebb lenne az élet, ha az egész fordítva történne: ha sok-sok évtizednyi csalódás után az ember olyan korba lépne, amikor már nem köt semmiféle kompromisszumokat, amikor bármi lehetséges.
Valami hiányzott. Nem tudom megmondani, hogy micsoda, de valami nem volt meg köztünk. Ha, mondjuk, az emberi testhez hasonlítjuk a kapcsolatokat, és ha az a hiányzó két százalék, mondjuk, a köröm, akkor nem számít. De ha a szív hiányzik, az már más tészta.
Nem tudja senki, hogy honnan jöttem, Hogy hányszor volt sötét az ég fölöttem, Ködös a múltam, nem ismeri senki, Nincs otthonom, nincs hova visszamenni.
Az iskola a legtöbbször képtelen megtanítani, mennyire izgalmas, milyen igézően szép lehet a tudomány vagy a matematika; megmerevedett irodalmat vagy történelmet tanítanak, a felfedezés izgalmát semmibe véve.
Azt mondják, hogy az embernek nem hiányozhat az, ami sohasem volt az övé, de ez nem igaz.
Meddig szakít a sors még tőled el? Könnyem már elfogyott, kínom betelt. Barátságunkat így kettétöröd? Gyötörsz, ebben telik hát örömöd?
Lelke kizárt magából minden korábbi érzést: eltűnt a várakozás, az izgalom, a büszkeség, a barátokkal való összetartozás öröme. Két új érzelem tolakodott be a helyükre: a megalázottság és a rettegés.
A csöndnek is van ám visszhangja, méghozzá zengzetesebb és tartósabb, mint bármilyen hangé.
Néha az ember el is felejti, mennyire hiányzik neki a másik, amíg újra nem találkozik vele.
Az élet szerelem nélkül olyan, mint az esztendő nyár nélkül.
Ugyanazt kaptam, Amit én is adtam, Azt a szilánkformát, Ugyanazt a csorbát.
Mindig kell "valami", hogy beszélhessünk, hogy hallhassam a hangodat. És ha nincs "valami", akkor nem hívsz. Nem hívhatlak. Pedig mindig van "valami". A legfontosabb, ami indokolja, hogy beszéljünk. Igen, mindig van "valami". A nincs. A hiány. A hangod hiánya. A legnagyobb, legemberibb indok.
Kié e kulcs? mit nyit e zár? kié e nélküled-kopár szoba? ez a farkasverem? nem otthonom, csak fekhelyem.
A laptopot otthon hagytam. Tele van a fotóiddal, és én nem akarom többé simogatni a képernyőt, hazudni, mert nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.
Furcsa, hogy az embernek akkor hiányzik csak igazán valami, ha már nincs többé.
Csak két hónapja ismerlek, de ha összeadnánk a perceket, amikor hiányoztál, abból egy évszak is kijönne. Ezt egyszer hajnalban, részegen, egy aluljáró lépcsőjén ülve meg is írtam neked, először felkiáltójellel a végén, de azt töröltem inkább, nehogy felébresszen.
Elábrándozok arról, hogy egy nap talán nemcsak elhaladok ezek előtt az üzletek előtt, miközben vágyakozó pillantásokkal bámulom a kirakatukat, de esetleg be is megyek. Hogy egy nap talán igazi kézitáskával a kezemben, felnőtt hölgyhöz illő magas sarkú cipőben lépkedek végig (...). Egy nap, egy nap talán...
Aki elutazik, annak egyszer vissza is kell jönni.
Tegnap még együtt néztük a holdat, s ma már, ma már, ki tudja, hol vagy!
Hiányolni csak azt lehet, ami kézzelfogható közelségben volt.
Ma is rólad álmodtam. Gyere vissza, nézd meg, mennyit változtam! Túl jó volt régebben, Kérlek, tarts életben!
Minél jobban szeretünk valakit, annál jobban hiányzik, ha nincs velünk.
Hogy valaki hiányozzon neked, először részesülnöd kellett abban a kegyben, hogy az életed része legyen.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.
Van egy hely a szívben, ami betöltetlen egy űr Még legjobb pillanatokban és a legjobb időkben is tudni fogjuk, Tudni fogjuk jobban, mint valaha, hogy az a űr a szívünkben sosem lesz betöltve.
Karod ölelése nyomot hagyott a derekamon tenyered simítása az arcomon ajkad az ajkamon most is úgy érzem mintha mintha...
Most is suttogom neved a semmibe vágyom szégyenlősen titkolt két sóhaj közül kirobbanó érzelmeidre zsigerig izgató szavaidra szidj össze rendíts meg mindegy csak szólj hozzám nem bírok nélküled létezni lenni élni.
A hiány érzése összenyomja az ember mellkasát, és levegőt se tud venni miatta. Minden összeomlik kívül és belül, ami addig szilárd volt, és az ember azt hitte, lehet rá építeni.
Egy nő sosem a létével csábít, hanem a férfiban keltett hiánnyal, azzal az őrületes testi és lelki szomjúsággal, amely a másikban támad.
Senki sem vágyik arra, amit folyton elérhet, ami nemcsak mindig mellette, de konkrétan a nyakában van. Néhány nap a másik nélkül gyakran a hosszú távú kapcsolatokban is felpiszkálja a vágyat, a szenvedélyt, hiszen ilyenkor van lehetőségünk megélni azt, hogy mit is jelent nekünk valójában a másik.
A szerelem (...) egyfajta függőség, éppen olyan, mint cigarettázni vagy kokaint használni, csak ebben az esetben a jutalom nem a drog, hanem a másik személye. Attól azonban, hogy a másik elérhetetlen lesz, hogy a jutalom megszűnik, az agyi jutalmazórendszer még aktív marad, mi pedig továbbra is akarjuk, sóvárgunk utána, vágyunk rá.
Ahogy a csillagok vágynak az éj után, mert csak így látható, ha velük ragyog az ég, én is úgy várlak még, ne legyen reggel, mert kiolt a fény.
Most már mindennek vége Tündérregénknek vége Eltünt az árnyerdő éke, lomb virág Lelkünkben az erdők sűrűje és a lomb láttalak fényalak.
Néha a dolgok, amiket természetesnek veszünk, eltűnnek, és azokat aztán nem kapjuk vissza.
Megépítem a magam fészkét, és a rólad álmodozás puha pihéivel bélelem ki.
Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Olyan rég nem láttalak, hogy úgy érzem, bármit mondok, annak sziporkázónak vagy fontosnak kell lennie.
Amíg együtt voltunk, csak annyinak tűntél, akár a szervezetbe fecskendezett legyengített vírus, alaposan kitanult az immunrendszerem. Nem gondoltam volna, hogy majd hiányod, mint jelenléted mutációja, mégis leterít.
Csak akkor gyújtasz fényt, ha már besötétedett, Csak akkor hiányzik a Nap, ha már havazni kezd, Csak akkor tudod, hogy szereted, ha elengeded.
Bennem édes hárfahangra már csak mélabú fogan... Mért a dal, ha úgyse hallja az, ki rég oly messze van?
Szakítottunk; mégis tovább Trónolsz, itt, a szívem felett: Emléked folyton át- meg át- Cikázza az életemet.
A sóvárgás (...) olyasfajta érzés, mely kizárólag akkor fog el, ha van kit szeretned. És ez boldogságra ad okot. Egészen addig, amíg a szeretteid nem kerülnek túl távol tőled ahhoz, hogy meglátogasd őket. Abban az esetben viszont elviselhetetlen fájdalommá erősödhet ez a vágyakozás.
Mióta elment, alszik a testem, de izzás van a bőröm alatt, fájdalmas tűz, és ezt senki, de senki nem hatástalaníthatja többé.
Nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra (estig összetartson), szóval, hogy ölelj.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
