A tradicionális tudásképző intézmények - újságírás, egészségügy, egyetemek, tudományos műhelyek és így tovább - presztízse egyre csökken. Különböző információs univerzumok alakulnak ki, ami a törzsi logika felé mutat, és ez erőszakosabbá teszi a közbeszédet. A totális bizalmatlanság kezd normává válni. Márpedig: aki semmiben nem bízik, bármiről meggyőzhető.
Senki nem immunis bizonyos típusú álhírekkel és összeesküvés-elméletekkel szemben - bármilyen iskolázott és okos legyen is az olvasó, biztos, hogy felült már életében, akár több alkalommal is, álhíreknek, és jó eséllyel vannak jól bejáratott összeesküvés-elméletei. Az álhírek által teremtett világ ugyanis sokszor vonzóbb, izgalmasabb, és jobban kiszolgálja a meggyőződésünket, mint a valóság.
Az álhírekben és az összeesküvés-elméletekben való hit nem extremitás és nem pszichopatológia, hanem rendkívül elterjedt, csoportidentitásban gyökerező, normális jelenség. Azokban az álhírekben vagyunk hajlamosak hinni, amelyek jólesően megerősítik a már meglévő nézeteinket. Az összeesküvés-elméletek "mindannyiunk számára folyamatos kísértést jelentenek", mivel jelenségek széles körére kínálnak magyarázatot, és lélektanilag kényelmes választ adnak arra az alapvető kérdésre: "Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel?"
A médiában és a politikában is sokan érdekeltek abban, hogy meglegyen a háború "érzete": hogy a gazdasági válság világvégének, a menekültek érkezése kontinensek civilizációs harcának, a terrorizmus pedig mindennapos, mindenkire leselkedő halálos fenyegetésnek tűnjön. Erre pedig pénzt is áldoznak. Mégis, manapság - legalábbis a világ nyugati felén - nem beszélhetünk klasszikus, felülről jövő, intézményes agymosásról. Az emberek a saját agyukat mossák át az álhírekkel - és ehhez a bulvár- és álhírmédia, illetve a populista politikusok csak a szappant adják. A közösségi média pedig a lavór - ami más formában korábban is létezett.
Nem minden összeesküvés-elmélet hamis (...), de a világban vélhetően sokkal több az összeesküvés-elmélet, mint a tényleges összeesküvés.
A konspirációs teóriák sokszor a gyűlölet, a diszkrimináció és a másik csoporttal szembeni ellenséges vagy akár erőszakos viselkedés racionalizálásának eszközei is. A külső, fenyegető csoporttal szembeni fellépés ugyanis nem erőszak, hanem jogos önvédelem.
Az összetett és bonyolult jelenségek megértésének vágya kínzóan erős akkor, amikor váratlan, rendkívüli és szokatlan esemény történik: hirtelen halálesetek, terrorcselekmények, válságok vagy akár természeti katasztrófák. Az ilyen helyzeteket követően erős a biztos tudás iránti vágy, de kevés a hozzáférhető információ, és sokszor a hivatalos híradások között is erős az ellentmondás, a bizonytalanság, a kétértelműség. Ha a tudás iránti éhséget nem lehet csillapítani, megjelennek a "házi készítésű" gerillamagyarázatok, amelyekbe az adott egyén vagy csoport gyakran azt is beleszövi, hogy kinek és miért áll érdekében az információk elhallgatása vagy összekuszálása.
Az emberek sokszor olyan információt keresnek, ami megerősíti a már létező véleményeiket és hiedelmeiket, és nem olyat, ami ellentmond azoknak. Ezért sokszor vonzóbb, kényelmesebb és kellemesebb az álhírekből felépített pszeudovalóság, mint az objektív tények száraz, kusza, sokszor árnyaltabb világa. Az elfogult vélemény az egyik legtermékenyebb táptalaja az összeesküvés-elméletekre és álhírekre való fogékonyságnak.
A közösségi média algoritmusai bizonyos szempontból csak kiaknázzák azt a hajlamunkat, hogy a saját politikai véleményünk megerősítésére vágyunk, bezárva minket egy olyan, visszhangzó kamrába, amelyben csak a saját véleményünket halljuk. Gyakorlatilag olyan véleményklímát hoz létre körülöttünk, amilyenben élni szeretnénk: ahol azok a témák foglalkoztatnak másokat is, mint minket, és az emberek többsége azt gondolja a dolgokról, mint amit mi.
A közösségi média nem teremt új minőséget, nem változtatja meg az embereket. Egyvalami azonban biztos: a közösségi média 21. századi eszközeivel sokkal könnyebb középkori nézeteket terjeszteni, mint valaha.
Az emberi felületesség és hiszékenység mindig is jövedelmező üzletek alapja volt, de talán sosem volt olyan egyszerű kiaknázni, mint a közösségi média korában.
A mesterséges intelligencia fejlődésével a ma még esetlenül és megmosolyogtatóan működő botok és az emberek közti kommunikáció sokkal kevésbé lesz megkülönböztethető. Jó mesterségesintelligencia-algoritmusokkal az álhírgyártás folyamata is automatizálható lesz. Ma még javarészt emberek csapnak be minket, gépek segítségével, holnap ehhez már jó eséllyel emberek sem kellenek majd.
Az, hogy a közösségi média az álhíreken keresztül felhasználható a demokrácia aláaknázására, még természetesen nem jelenti azt, hogy minden demokratikus problémáért a közösségi médiát kellene okolni. Mindössze el kell fogadnunk, hogy a technológiának nincs inherens morálja: eszközöket szolgáltat, amiket jó és rossz célokra is fel lehet használni.
A kampányok idején elharapózó álhírek nem kell hogy meglepjenek bennünket: a választási kampány ugyanis feszültségekkel és konfliktusokkal teli időszak, amikor megnövekszik az információéhség és az információs ambivalencia is, továbbá az aggodalom amiatt, hogy a választás után valakik illetéktelen irányítást szereznek majd az életünk felett. Ezek önmagukban is elegendők lennének az összeesküvés-elméletek és álhírek terjedéséhez. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kampánystábok néha tudatosan is terjesztik a dezinformációt.
Az összeesküvés-elméletek (...) népszerűek, hatásosak és frappánsak. Azokat is meg tudják szólítani, akiket egyáltalán nem érdekel a politika.
A manipuláció ellen éppen az egészséges szkepszis és gyanakvás vértezheti fel az újságírókat és az állampolgárokat. Azonban a mindent eluraló, cinizmusba forduló szkepszis ad lehetőséget a közvélemény összeesküvés-elméleteken keresztüli manipulációjára.
Álhíreket és összeesküvés-elméleteket terjeszteni sokkal könnyebb, mint ellenük hatékony stratégiákat alkotni és fellépni.
Szabad-e egyáltalán bizonyos típusú vélemény megjelenését, bármilyen megfontolásból, csökkenteni, ha ez a szólásszabadság részleges korlátozásával jár? Erre a kérdésre ma már véleményem szerint könnyű megadni a választ: igen. Lehet, hogy pár évvel ezelőtt ez még valódi dilemma volt, de ma, az információs háborúk világában (...), amikor az információt egyes államok és más csoportok fegyverként használják, hogy azzal tényleges fegyveres konfliktust szítsanak, ez nem lehet kérdés.
Bár fontos a szólásszabadság, egy olyan helyzetben, ahol információs hadviselés zajlik, nem csak véleményként, hanem fegyverként is kell tekinteni egy ellenséges állam médiájára.
Kezdj gyanakodni, amikor valahonnan ismétlődően olyan hírt olvasol, aminek nagyon örülsz vagy amitől nagyon dühös leszel! Az elfogult, tényeket nem tisztelő újságírás, a dezinformáció és az álhíripar éppen az erős, elfogult vélemények kiszámíthatóságán keresztül tesz minket érzelmileg manipulálhatóvá. Annak a forrásnak, ahonnan csak "jó", a világképedet megerősítő információkat kapsz, ne higgy! A valóság összetettebb és ellentmondásosabb annál, mint hogy mindig kielégítse az elvárásainkat, a reményeinket, és megerősítse a véleményünket.
Jobb elv talán, ha kevesebbet tudunk, de azt helyesen, mintha mindenről tudunk valamit, de annak pedig a nagy része valószínűleg téves.
A bizalmat mindig sokkal könnyebb lerombolni, mint fenntartani vagy újjáépíteni, hiszen fogékonyabbak vagyunk a feltűnőbb és társas szempontból informatívabb negatív jelzésekre, és nagyobb jelentőséget is tulajdonítunk ezeknek.
Az embereknek a valóságot és a képzeletet néha nehezebb különválasztaniuk, mint gondolnák.
Egy kis falu közösségének eseménytelen hétköznapi valósága (...) kedvez a kollektív hallucinációk megszületésének, továbbterjedésének.
A túlélés szempontjait szem előtt tartva egyes esetekben valóban jobb félni, mint megijedni. Ha veszélyes jelzőingereket észlelünk, a komoly, életveszélyes fenyegetés esetén a kihagyás következménye jóval súlyosabb lehet, mint a téves riasztásé.
Az emberek a negatív információkra sokszor érzékenyebbek, hiszen azok informatívabbak lehetnek, és nagyobb diagnosztikus értékük lehet - ez pedig kiélezett fogékonyságot eredményezhet a potenciális összeesküvések iránt.
Ha a paranoidnak nincsenek ellenségei, teremt magának.
A jól működő demokratikus rendszereknek (...) az az előnye is, hogy a hatalommal szembeni bizalmatlanságot intézményesen kifejező és artikuláló szervezetek (szabad sajtó, civil szervezetek, kormányzati ellenőrző szervek, adott esetben a bíróságok) folyamatos felügyelet alatt tartják a döntéshozókat, és ezzel nagyban megnehezítik, hogy a tényleges, rendszerszintű összeesküvések érvényre jussanak. A tapasztalat ráadásul az, hogy minél nagyobb volumenű egy összeesküvés, annál nagyobb az esélye a lebukásnak.
Az összeesküvés-elméletek politikába való beáramlása (...) természetes, rendszerszintű folyamat is: a politika elbulvárosodásának, a popkultúra felé való közeledésének következménye, ami a modern kor populizmusának egyik jellegzetes vonása.
Bár szeretünk koherens, jól lekerekített történeteket látni, "a történelemnek nincs értelme".
Konspirációs nemzeti eredetmítoszok nem csak Magyarországon vannak és terjednek. Minél kisebb egy ország, és minél kevésbé érzi tényleges befolyását, annál inkább keresi az ilyen mítoszok nyugalmát. Így válik az összeesküvés-elméleti eredetmítosz a pszichológiai és politikai kompenzáció eszközévé: minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek érzi magát egy ország, annál dicsőbb múltat próbál teremteni magának.
Modern diktatúrákban az összeesküvés-elmélet a hatalom részéről mindennapi munkaeszköz. Minél erősebb elnyomást alkalmaz egy rezsim, annál inkább szüksége van a külső-belső ellenségekkel szembeni állandó fellépésre annak érdekében, hogy az általa alkalmazott erőszakos eszközöket és az elnyomás módjait indokolni tudja.
Diktátornak lenni nem életbiztosítás: a természetes halál jóval ritkább esetükben, mint a demokratikusan megválasztott vezetőknél.
A viselkedésünket az erős helyzetek sokkal inkább képesek formálni, mint ahogy azt gondoljuk.
Az ember ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megismerje és megmagyarázza a körülötte lévő világot - de nem feltétlenül úgy, hogy tudása pontos és valósághű, hanem hogy pszichológiailag kényelmes legyen. Azaz kielégíthesse az adott csoport vágyait, összhangban legyen saját maga és az őt körülölelő csoport korábbi hiedelmeivel és világnézetével, továbbá megnevezze és egyben csoportján kívül helyezze a problémák felelőseit. Az elméleteknek nem kell igaznak lenniük, a fontos, hogy megnyugtatóak és "hasznosak" legyenek. Az önkiszolgáló hazugság sokkal kellemesebb, mint a kényelmetlen igazság.
Az ember kényszeres vágyat érez arra, hogy megismerje a körülötte lévő világot és annak összefüggéseit, rendet rakjon a káoszban - vagy legalábbis fenntartsa magában annak illúzióját, hogy érti a világ működését. Ugyanis erre van szükségünk ahhoz, hogy magabiztosan mozogjunk a világban, és úgy érezzük, irányítjuk a saját életünket.
Akit üldöznek, az fontos. A paranoia előnye, hogy az egész világ a paranoiddal foglalkozik, ő a legfontosabb, ezért figyeli meg mindenki és akarja eltenni láb alól. A bizonytalan és törékeny egyéni és kollektív önértékelés könnyen elvezet a valóság torzításához.
A politikai események magyarázatában a földrajznak nagyobb a szerepe, mint hinnénk. A térképek sok hosszas, elvont eszmefuttatást tesznek egy pillanat alatt magától értetődővé és kézzelfoghatóvá.
Mindenkinek joga van hülyeségekben hinni és hülyeségeket beszélni, amíg ezzel másoknak nem okoz kárt.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
