Egy múltról szóló mozifilm sem azonos a múlttal.
Miért nem képes az ember megfeledkezni azokról, akiket már soha többé nem láthat viszont?
A felejtés egy jel, hogy a jelenben kell élned.
A jelenben vagyunk, de még mindig érzem a múltunk illatát.
A színész életében a szerep, amit játszik, estéről-estére elillan. Ezért nagy dolog, ha maradt róla egy fénykép vagy egy videófelvétel, egy tárgy.
A jövő megértéséhez előbb a múltat kell megértened.
Különös, milyen közel van a múlt, még ha távolinak hisszük is. Különös, hogy elég egyetlen mondat, és pofán vág. Különös, hogy minden tárgy vagy szó kísértetet rejt.
A múlttal nincs mit tenni, cipelnünk kell egyre növekvő súlyát, reménykedve, hogy nem roskadunk össze alatta.
A múlt bizonyos darabkáit nem lehet megszelídíteni.
A múlt nem külön rekesz, hanem sok-sok hely egyszerre.
A múlt sosem tűnik el, csak rejtőzködik.
Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit (...). Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúltunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket.
Mi a múlt? Csak annyi, mint a koporsótalp léce; az ember megragadja, felemeli, és aztán lerakja.
A memória kísérteties. Az ember emlékszik azokra az időkre, amikor jól érezte magát, és ismét olyasmit akar. De csak új dolgokat kaphat. Úgyhogy én próbálok arra vágyni, amit kapok. Nem egyértelmű, hogyan kell ezt csinálni.
A múltat könnyebb látni, mint a jövőt, csak fájdalmasabb.
Az agy nem egy összefüggő videofelvételt rejt, inkább fotókat, ám a fotók közötti teret magától tölti ki. Ennek eredményeképpen sokkal könnyebben keletkeznek hamis emlékek, mint ahogy azt képzelnénk. Vannak események, amelyekre meg mernénk esküdni, hogy így vagy úgy történtek... pedig a valóság teljesen más.
Fontos az (...), hogy kibogozzuk a múlthoz kötő szálainkat. (...) Lehet, hogy a mai életének egyes helyzetei újra újra aktiválják a múlt sebeit.
Az utcakövek és a fák mind magukon viselik annak a lenyomatát, ami körülöttük történik, kopnak és növekednek az időben, és megőrzik azoknak az embereknek a nyomait, akik ott éltek, örültek, szerettek, szomorkodtak és meghaltak, hogy aztán, prousti módon, egy ismerős szag, egy hang, vagy valaminek a tapintása felébressze az emléküket. De ha el is tűnik minden, ami a múltra emlékeztet, még akkor is ott van a mindig ugyanabban a szögben beeső, lassan araszoló fény, amelyik mindennap ugyanazon a fényérzékeny helyen hagyja a képét, ily módon nyomatékosítva az időtlen jelenlétét az időben.
Mostanra már csak ürességet érzek (...). Mintha egy fekete pont lenne egy fehér vásznon, ami magába szívott minden emléket. A legszebb emlékek is elszürkültek. Sötétek.
Ahogy a vándor, aki céljához ért, hátratekint, hogy végignézze az utat, amelyet, habár arcának verejtékével, megtett, nekünk is úgy illik, hogy az év végén még egyszer visszanézzünk az óévbe. Némely nap bár eső és vihar nehezítette meg utunkat, egy év se volt olyan rossz, hogy ne hozott volna egy kevés napsugarat is.
Azt mondják, az emlékek elnyomhatóak. De az is lehet, hogy csak elraktározzuk őket valahol máshol. Mert mindegy, hogy mennyire fájdalmasak, nincsen nálunk értékesebb. Az életünk legalább annyira a kudarcainkra épül, mint amennyire a sikereinkre. Ezek tesznek azzá, amik vagyunk.
Olyan okosan van az embernek az agyműködése megszervezve, hogy a jó dolgokat megtartja - és talán egy kicsit ki is színezi természetesen -, a rossz dolgok meg elhomályosulnak az ember előtt. Talán azért, hogy a jó dolgok befogadására helyet adjon az agyában, mindenesetre ezért hálásnak kell lenni a természetnek.
Egyetlen találkozás valakivel a múltamból képes visszarántani mindabba a sötétségbe és szomorúságba, ami talán mindig is a részem lesz.
A hagyományokban az a jó, hogy formában tartja az emlékezetet.
Most, hogy eszembe jutottál, nem tudom, mire gondoljak.
Az emlékezés visszatekintő képzelődés, a szemlélődést pedig átszínezi a vágy, a kelletlenség és a szeszély.
A visszapillantó tükörben a valóságból mese lesz.
Nincs a világon olyan kincs, mely akár csak megközelítené a szép emlék értékét.
Elmúlnak majd a rossz napok. Elmúlik majd a fájdalom, ahogy minden más is. De hogy múlik el? Emberek vagyunk. Idővel elfelejtjük. De a bűneink néha nagyobbak, mint az emlékezetünk.
Próbálom mélyre temetni az emlékeket, de egyszerűen nem tudom. Túl sok minden történik, ami a felszínen tartja őket.
Akadnak történetek, karácsonyi mesék, amelyeket úgy őrzünk, mint a dobozba rejtett füzéreket és színes üvegdíszeket, hogy azután minden évben elővegyük és megcsodáljuk őket.
Akiről nem emlékeznek meg szavak, kétszer hal meg.
Ébrednek újra eltünt boldog évek, Egymásba folyva, mint ködfátyolképek, Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem, Illatmaradvány hervadt levelen...
Az emlékek elől nem lehet elbújni, hiába futsz el a világ másik végére. Egyszerűen csak túl kell lépni rajtuk.
Mindnyájunknak szüksége van egyfajta kis saját világra, ahol emlékeink legintimebb darabkáit tartjuk.
Nincs nagyobb kincs az emlékeinknél. Hiszen azok tesznek minket azzá, akik vagyunk és akivé válni akarunk.
A hivatalos fényképekről kiretusálni, a családi albumokban a tisztogatások során kirostált rokonok arcát tintával átmázolni viszonylag könnyű, de kitörölni ezeket a nem létező lényeket az emlékezetből, valami egészen más. Ki mondja meg, hogy biztonságos magányban, lehunyt szemhéj mögött a múltnak melyik változatát őrzik meg az emberek?
A szenvedés megöli az emlékeket.
Visszatekintve a múltba, azáltal válik töredezetté az is, ami szép volt, hogy csúnya tények takarják el.
Nem az jelenti a menekülést, hogy a múlttal foglalkozunk, hanem éppen az eltökélt összpontosítás a jelenre és a jövőre, amely süket és vak a múlt öröksége iránt, amely örökség azonban meghatároz bennünket, és amellyel együtt kell élnünk.
Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven.
Az emlékezet megszentelt hely - de kísértetjárta is. Ez az a hely, ahol a dühöm, bűntudatom és fájdalmam éhes madarakként köröznek, és mindig ugyanazokra a régről maradt csontokra csapnak le.
Bármilyen furcsa, a feledhetetlen pillanatok gyakran jelentéktelen eseményekhez fűződnek, olyan eseményekhez, amelyek mesebelien nagyra tudnak nőni.
A gyerekkor, az egészen más. Van egy csomó nagyon fontos dolog, amire az istennek nem tudunk emlékezni, és egy rakás jelentéktelen semmiség, ami viszont nem megy ki a fejünkből.
A tragédiák bizonyos fajta amnéziát okozhatnak, de az emlékek idővel rendszerint visszatérnek.
Akivel nem néznek szembe, arra nem emlékeznek az emberek.
Mindenkinek van egy zsákja, benne mindazzal, ami valaha volt, és nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Csak amikor találkozunk valakivel, akinek teli a zsákja, a szíve pedig teljesen üres, akkor jövünk rá, mit is kezdjünk a sajátunkkal.
Amikor magam vagyok, újra meg újra átélem az emlékeket. Ez a bölcsesség forrása. És a jövőnk formálásának útja.
- Így működik az emlékezet. (...) Az elfeledett dolgok az engedélyünk nélkül tűnnek el, majd anélkül bukkannak fel újra. - Néha pedig hiányosan és torzan kerülnek elő.
Az ember múltja néha kő a nyakában, és olyan mélyre lehúzza a sötétbe, hogy ha nem találja meg azt a pillanatot, amikor meg tud szabadulni tőle, soha többé nem látja meg a napfényt.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
