Azt mondják, hogy Kétségbeesés birtokán ezernyi apró ablak lebeg szétszórva a semmiben. Minden ablakban más és más látszik, s ezek az ablakok a mi világunkban tükrök. Néha, mikor tükörbe nézel, érezheted, hogy Kétségbeesés rád szegezi tekintetét, érezheted, hogy kampóját a szívedbe akasztja, s belemélyeszti.
Nem látom már azokat az álmokat, amelyek nyugalmat adtak, és nem tudom, hogyan szerezzem vissza őket. Nem tudom, hogyan találhatnám meg a fehér madarat. Nem tudom, hogy erre repül-e valaha. Csak azt tudom, ha behunyom a szememet, semmit sem látok, csak pusztulást.
A reménytelenség hihetetlen dolgokra tesz képessé a túlélés nevében.
Bármilyen erősnek is tűnik egy érzés vagy egy illúzió, csak az számít, amit a kezedben tartasz. Mert azt zárhatod a szívedbe. A reménytelenség érzése csak akkor érződik erősnek, ha van benned valami, ami eléri, hogy erősnek érezd. Ám a reménytelenség csak egy állapot, az nem te vagy!
Olyan mély verembe kerültem, hogy a sötétség teljesen eltakarta a nap sugarait előlem.
Az ember egy pont után eljut oda, hogy a szenvedés és kín a lételemévé válik, olyanná, mint a sűrű levegő, ami maró atmoszférájával lassan a szakadék szélére kergeti azt, akit rabul ejt.
A régi világból csak valami homályos kép maradt az emlékezet peremén. Múltbéli életünk halovány benyomásai úgy élnek bennünk tovább, mint fantomvégtagok. A civilizáció maradványait felismerjük (épületeket, autókat, úgy általában az egészet), de semmi személyes nincs bennük. Nincs történetünk. Csak úgy itt vagyunk.
Az ember életében előfordul, hogy arccal lefelé lebeg a bajok tengerében, és ahogy a remény elbugyborékol belőle, azt kérdezi magától: hogy a redvába kerültem én ide?
Nincs engedély az átkelésre, A remény nyomai elenyésznek, A vágyban telt napok bánattá szelídülnek. Ne várj rám A bú másik börtönében.
Ha a remény meghal, a többi puszta formalitás!
Bármelyik pillanat lehet az utolsó. Akkor meg minek törődjünk bármivel? Miért fektessünk energiát bármibe? És mégis, ha éppen ez a pillanat az utolsó pillanatom ezen a földön, csakugyan a beletörődésre és a vereség érzésére kell elpazarolnom? Úgy kell eltöltenem, mintha máris halott lennék?
Hiába világít egy-két szálldosó bogár a nádszálak között, ha lent a sár mindent megesz.
Forró napon nincs értelme gumi vasvillával hegynek felfelé tolni a trágyát.
A remény teljes megsemmisítése olyan, mint a győzelem.
Elcsépelt, az ösztön diktálta szavak, csak ennyi marad az épeszű embernek, aki nem lát jövőt maga előtt.
Ahogy múlik az idő és elfogy a változás reménye, úgy válik az emberi kapcsolatokban egyre nehezebb és fájdalmasabb kötelességgé a jelentéktelen dolgokról beszélni, és a fontos dolgokról hallgatni.
Nincs értelme olyan tüzet táplálni, amit el kell oltani.
Száz lábnyira állok, De elesek a közeledben...
Eláraszt a reménytelenség. Egyszerűen nem látom a fényt az alagút végén. Tudom, hogy küzdenem kell a kétségbeesés ellen, de egyre nehezebb értelmet találnom bármiben is.
Miért élni és miért nem élni? Hisz oly mindegy a lét...
Az egykedvű, közönyös élet sokkal rosszabb, mint a fájdalom. A fájdalomra következik, mikor a lélek már nem képes szenvedni többé.
A karod tartod magad elé, a fejedből nézel kifelé, csak húz a mély lefelé. Nyugodt vagy, lassú és gyenge. Így jutottál le egészen a mélybe.
Nem a haldoklás a szörnyű, hanem elveszettnek lenni.
Van egy kék madár a szívemben, ami állandóan ki akar szabadulni, de túl kemény vagyok vele, és azt mondom, itt maradsz bent, és nem engedem, hogy bárki lásson.
Nem félek. Azt hiszem, a félelem teljes egészében a várakozásból, az előérzetből fakad. Hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elterveztük, hogy bajunk esik, rettegünk a ránk váró fájdalomtól. Mindez elmúlik, ha egyszerűen elfogadjuk, hogy vége. Nem is rossz tudni, hogy nincs jövő. Felszabadító.
Mindenről az jut csak eszembe, hogy létezik valami jobb, valami, amiről lemaradtam. Miért is nem lehetünk inkább tudatlanok? Miért nem élhetünk és halhatunk úgy, hogy nem vagyunk annak tudatában, mennyire torz és lehetetlen élet ez?
Úgy ér véget az életem, hogy még élek.
A depresszió egyik legfontosabb tünete, hogy az ember nem lát reményt. Nem lát jövőt. Nem csak hogy nincs fény az alagút végén, de be is van falazva mindkét vége, és te bent rekedtél.
Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is.
A kétség ugyanolyan erős és összetartó kötelék lehet, mint a bizonyosság. Amikor eltévelyedünk, nem vagyunk egyedül.
Az élet egy nyeretlen kaparós sorsjegy.
Túl hosszú ideje érzek már csillapíthatatlan szomjat, túl régen gyötör már az éhhalál, mégsem haltam meg. Semmi sem hat rám, se a szél arcomon, se a tenger vize, se a női test lágy melege.
Minden máskor és másképpen jön el, mint azt az ember valamikor remélte, vagy el se jön.
Az igazi kudarc, ha semmit sem teszek azért, amire vágyom.
Az "éljünk a mának" csak holnap lesz. Aki miattam perceket, órákat számol, Én feljövök érte a síri világból. (...) Ki kötözi be a szíven a sebeket? Az ép ész is miattad jelentett beteget. Pam-pam, csak lüktet a vér. Az ember ilyen: elcsügged, ha fél. Ez van, haver, ezt dobta a gép, A fájdalom megszűnt, eldobva a cél.
Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.
Nem tudván semmiért sem lelkesedni, már hinni sem tudok, szeretni sem tudok, és reményem, mint parafa-dereglye iránytalan hullámok szennyes árján csüggedten imbolyog.
Az ember (...) természetszerűleg olykor kudarcot vall, és vannak problémák, amelyek reménykedéssel nem oldhatók meg.
Reménytelen helyzetben az ember olykor olyasmire is elszánja magát, amire közönséges körülmények közt nem is gondolna.
Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.
Útnak indul most a kétség, lámpafényt olt a vaksötétség, hogy megtalálja, hazaérjen, álmok nélkül, félig ébren.
Szemedből csak fáradt fény csorog. Elhasználódtál, mint a mondatok. Nem számít már, hogy miben hiszel. Nem múlik el, nem múlik el.
A Nap már lefelé tart és nem éli túl az éjszakát többé nem lesz semmilyen reggel nem éljük túl az éjszakát.
Semmilyen rémálom sem lehet rosszabb gondolat, mint a kegyetlenség, mely körülveszi, akárcsak a levegő, amit belélegez.
A kudarcom köpönyegként borult rám, elborított, lehúzott, én pedig feladtam a reményt.
Nem arról van szó, hogy miért akarok meghalni, hanem arról, hogy minek éljek tovább.
Úgy érzem magam, mintha lassanként szétolvadnék, de ezt is akarom, el akarok tűnni. Hirtelen kedvem támad, hogy telefirkáljam a narancssárga falakat - olyan ábécére van szükségem, amely könyvek kitépett utolsó lapjaiból, leszakított óramutatókból, hideg kövekből áll, és cipőkből, amelyekbe már csak a szél bújik bele.
Volt már olyan magányos, hogy egy kómába esett embert próbáljon meggyőzni?
Nem akarom, hogy mindig azt, amit kérek, fordítva téve, lassan öljön, megvonva tőlem kívánt bájait, s hogy mint unt szerető, ágyamba jöjjön. Nem kell se bordélyház, se kínzókamra. Azt akarom, remény, hogy hagyj magamra!
Gondoltam, jelentem, jelentem, hogy fáradok, hogy álmok nélkül álmodok, s hogy a láthatatlanért lázongok, pedig csak füst vagyok az erdőtűz után - vihartól félve párolgok.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
