Nem a fájdalom, a veszteség a legnehezebb, persze mind nagyon nehéz, de a legnehezebb az, mikor az élet már nem tartogat több meglepetést.
Nem számít, milyen óvatosak vagyunk, egyszerűen nem úszhatjuk meg az életünket sérülések nélkül. De nagy szerencsénkre az élet olyan játék, amit nem kell egyedül játszanunk.
Nem a leélt éveink száma az, ami számít. Életünk csupán pillanatok sorozata, sosem tudjuk, mikor és hol történnek majd velünk, de mindörökké velünk maradnak, a lelkünkbe ivódva.
A sors olykor kegyetlen, egy pillanat, aztán vége, odalesz egy élet. De a sors olykor kegyes pillanatokat is ad nekünk, hihetetlen, mély pillanatokat, amiket közösen tölthetünk. Olyan véletleneket, amitől az ember már hinni kezd.
Bárhogy élünk vagy halunk, a vége ugyanaz. Néma csönd. Minden álmunk, reményünk egy félbeszakadt mese visszhangja. De ha szerencsések vagyunk, a történetünk tovább él. A dalunk azok szívében szól tovább, akik emlékeznek, akik szerettek.
Semmi sem csökkentheti a fájdalmat, amikor elveszítünk valakit. Életünk végéig velünk marad, bármilyen hosszú legyen is. Csak abban reménykedhetünk, hogy a seb idővel gyógyulni kezd, de nem számít, milyen erősek vagyunk, milyen keményen küzdünk, a heg örökké velünk marad.
Nem az öl meg, ami megállítja szívünk dobogását, hanem az, ami nem hagy élni.
Képesek vagyunk életben maradni, bármekkora fájdalmat is éljünk át. Ne hagyja, hogy a bánattól való félelem megakadályozza, hogy megnyíljon valakinek, akit kedvel.
Bár igaz, hogy semmilyen jóvátétel nem írhatja át a múltat, képes meggyógyítani minket, helyrehozni a kapcsolatokat, amikről azt hittük, már örökre elvesztek.
Ha elég sokáig élsz, bármi megtörténhet.
Tudományos bizonyossággal állíthatom, hogy a legfontosabb dolog, ami életben tart minket, nem a vér és az oxigén, és nem a szerelem, hanem a remény.
Azt mondják, hogy az emlékeinktől vagyunk azok, akik; hogy a múltunk határoz meg bennünket, de nem felejthetjük el, hogy tovább kell fejlődnünk, mert néha az emlék olyan erőteljes lehet, hogy benne ragadunk, megrekedünk a pillanatban.
Vannak emlékek, amelyek olyan erősek, hogy sosem halványulnak el. (...) Vannak emlékek, amik egyre erősebbek, valahányszor eszünkbe jutnak, és olyankor egy kicsit fakóbbnak érezzük az életünket a jelenben.
Ha elég sokat éltél, biztos van a múltadban valami olyan, amit elfelednél. Amikor kudarcot vallottál vagy rosszul döntöttél. Egyetlen apró választás mindent tönkretehet, ezért eltemetjük, elfeledjük; de legbelül tudjuk, hogy kísérteni fog minket.
Akik nem törődnek a múlttal, hajlamosak újra elkövetni a hibáit, míg akik a múltban ragadtak, mit sem szeretnének jobban, mint átélni azt ismét. De az emlékek, akárcsak a fotók, idővel elhalványulnak.
Egy átlagember napi tizenkétszer sajnálkozik. Sokszor egy régi bűnért vezeklünk, egy régi sebet próbálunk begyógyítani, de vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be. Túlságosan mélyek.
A vezeklés sok formát ölthet: szívből jövő bocsánatkérést, egy nagy szabású gesztust, egy néma imát vagy valami sokkal bonyolultabbat, amit nehéz megragadni.
Ha valaki más védelmezésének szenteljük magunkat, az gyakran vezet paradoxonhoz, mert közben hajlamosak vagyunk magunkat veszélybe sodorni, amivel megbántjuk azokat, akiket oly nagyon igyekszünk megvédeni a fájdalomtól. (...) Idővel azonban kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy a szeretteink döntését nem tudjuk irányítani.
A fájdalom figyelmeztet a veszélyre és emlékeztet, hogy élünk, hogy még érzünk. (...) Mi van, ha a magány a legrosszabb fájdalom? Mi van, ha a fájdalom megosztása összeköt másokkal és emlékeztet rá, hogy amíg tudunk érezni, nem vagyunk egyedül?
Furcsa, hogy azok a dolgok, amikért úgy érezzük, hogy igazán érdemes élni, ugyanazok, amik megölhetnek. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra is. Akiket a legjobban szeretünk, azok képesek leginkább megbántani.
A földön minden ember tudja, hogy az élet fájdalommal jár. Legtöbbünknek a fájdalom próbatételt jelent, amit vagy eltűrünk, vagy elkerülünk. De vannak néhányan, akik vágynak rá, és arra használják, hogy valami gyönyörűt teremtsenek, ami túlmutat a világuk határain és halhatatlanná teszi őket.
Csak két dolgunk van az életben (...): együtt élni a hibáinkkal és igyekezni tanulni belőlük, jobb emberré válni általuk.
Egy jó ember elnézést kér a hibáiért, de a nagy ember kijavítja őket.
Minden generáció szereti azt gondolni, hogy fejlettebb az előzőhöz képest, hogy a haladás elkerülhetetlen, hogy a jövő kevesebb nyomorúságot és szenvedést tartogat. De vannak dolgok, amelyek sohasem változnak. A történelem rendre megismétli önmagát, csak a legtöbb ember nem él olyan sokáig, hogy megtapasztalja.
Ha kockáztatod az életedet valamiért, amiben hiszel, az áldás, és nem átok.
Vannak pillanatok az életünkben, amikor fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a vágyainkért. (...) Mennyit vagyunk hajlandóak kockáztatni, feláldozni és elviselni. Mert egy dolog vágyni valamire, de egészen más összeszedni az erőt, hogy elérhessük azt.
Mindannyiunknak vannak titkai, nincs is ezzel semmi baj, de mindannyiunknak kell egy bizalmas barát, akivel megoszthatjuk azokat. Csak az igazi barátaink őrzik meg a titkainkat, ezért bennük bízunk meg a leginkább.
Ha szerelmes vagy, azt hiszed, bőven van időd. De higgye el, nincs így. Ha esélye van szeretni (...), ragadja meg!
Ironikus, mi? (...) Csak úgy érezheted azt, hogy igazán élsz, ha egy másik ember kezébe teszed az életed.
Rágódhatsz a múlton vagy értékelheted a jelent. Koncentrálj a jóra!
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
