Az igazi haikunak olyan egyszerűnek kell lennie, mint a zabkása, de mégis láttatnia kell velünk a valódit, mint minden idők alighanem legnagyszerűbb haikuja, ami így szól: "Nézd, hogy ugrál a veréb a verandán át nedves lábakkal." Ez Siki. Látod a nedves lábnyomokat, mint valami látomást a fejedben, ugyanakkor ebben a néhány szóban látod a sok esőt is, ami aznap esett, és szinte érzed a nedves tűlevelek illatát.
Mindannyian Gogol köpenyegéből bújtunk Dosztojevszkij börtönébe.
Verset ne írj, csak akkor, Ha magadat megérted! Hogy nem te vagy a versért, Hanem a vers teérted!
Regény szerelem nélkül olyan, mint a véreshurka mustár nélkül: ízetlen és élvezhetetlen.
Az igazi költészet kezdettől fogva arról szól, amiről nem lehet beszélni.
Ha valami, hát ez az irodalomban rejlő titkos erő: különböző korokban, különböző országokhoz, nemzetiségekhez, nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó írók műveiben az olvasó megtalálja a maga személyes élményét.
Másért ne márts a kék tintába könnyü tollat, Tárt szív és kéz legyen a lelke minden sornak. S ha mást nem osztogatsz, szépséget nyujts vele, Igy lesz irásodon a nagyság kézjele.
Gyarló az ember, hajlamos a megfutamodásra, hiába szemez vele az ihlet.
A próza arra jó, hogy kitalálttá lehessen tenni a valóságos világot.
A könyveknek van egy bizonyos önmozgásuk, és ha ezt erőszakkal igyekszünk befolyásolni, ártunk nekik.
A művek függetlenednek az írótól, felragyognak vagy eltűnnek, és ez nem feltétlenül szól a minőségükről.
Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok.
Létezniük kell olyan történeteknek, amiket még senki nem mesélt el.
Kitalálni egy történetet közel sem olyan nehéz, mint a való élet.
Sok emberi tapasztalat van, amelyek a nyelvünk határait feszegetik. (...) Többek között ezért létezik a költészet.
A novellaírás olyan, mint egy nagyon hosszú beszélgetés önmagammal, ahol felszínre tudnak kerülni dolgok.
A regényírás az idő legnagyobb részében magányos dolog, már amennyire magányos lehet az ember úgy, hogy néha tucatnyi elképzelt vagy egykor élt és most újra életre keltett személy keresi a hangját a fejében.
Ez a nyomorúság jellemző a leendő írókra. A témád jó, a mondataid szintúgy. A szereplőid annyira duzzadnak az élettől, hogy tulajdonképpen születési anyakönyvi kivonatra lenne szükségük. A cselekmény, amelyet kiterveltél nekik, káprázatos, egyszerű és magával ragadó. (...) Ám a végeredmény mégis a nulla. (...) Valami hiányzik, a szikra, ami életre kelt egy igazi elbeszélést, függetlenül attól, hogy a történelmi háttér vagy az ételek leírása pontos-e.
A mesét az ember az álomhoz hasonlóan elsősorban nem az eszével érti meg, hanem inkább a szívével érzi, ezért alkalmas arra, hogy kifejezzen olyan érzelmeket, ösztönzéseket vagy lelki feszültségeket, amelyek a tudat számára nem világosak, sőt bizonyos gátlások miatt az értelem szintjén esetleg nem is tudatosíthatók.
Oly szerény emberek vagyunk mi mind, akik könyvet írunk, nyomtatunk, kiadunk vagy árusítunk - álmodni sem merünk arról, hogy a szellem csöndes, békés alkotásai annyi embert érdekeljenek egyszerre, mint egy izgató futballmeccs.
Amikor író szerettem volna lenni, akkor úgy gondoltam, az író olyan dolgokat ír, amit mindenki szeret. Amikor nem szerettem volna író lenni, az abból a felismerésből fakadt, hogy nem lehet olyasmit írni, amit mindenki szeret; különösen nem azt, amit én szeretek.
Az íráshoz nem kell követni a műfaji mintákat; csak vissza kell térni ahhoz az állapothoz, amikor a tér és az idő még alakítható; az átalakulás utáni időszakot pedig megfelelő hitelességgel kell megírni, a szabályokkal nem törődve. Mert végső soron minden történet álom.
A költészet ereje abban rejlik, hogy megmutatja az elmondhatatlant.
A költészet olyan, mint a szenvedély - nem kell szépnek lennie; az a jó, ha letaglózó és nyers.
A verspillangó felrepült, Engem üresen hagyott s holtan. Meg kell nyugodnom: nem szülője, Csak eszköze és burka voltam.
Az ember olyan, mint egy zongora. Érik a hatások, ütik a billentyűket, és ebből jönnek elő a különféle harmonikus vagy kevésbé harmonikus hangzások. Aki író, az eleve arra van hangolva. Én ha írok, kemény munkával át kell hangolnom magam.
A versek a prózában írott könyvben arra valók, amire a szalonna a kolbászban, tudniillik, hogy elszórt darabkáik zsírosabb fényt, szelídebb, kellemesebb ízt adjanak az egész keveréknek.
Régebben mindent elolvastak az emberek. Manapság azonban, ha azt szeretnénk, hogy elolvassák, amit írunk, ki kell találnunk a formát.
Vannak feladványok, amiknek nincs jó megoldása. Vannak történetek, amiket nem lehet úgy befejezni, hogy mindenkinek tetsszenek.
Az írók kiszélesítik a világunkat: bevonnak, provokálnak, inspirálnak és végső soron összekapcsolnak bennünket.
Honnan lehetünk biztosak abban, hogy azok a gondolatok, melyek létrejönnek az elmédben, miközben ezeket a sorokat olvasod, ugyanazok a gondolatok, melyek bennem születtek meg írás közben? Különbözőek vagyunk, te meg én, és tudataink annyira távol állnak egymástól, mint az univerzum két végpontján lebegő csillagok. És mégis, bármi is veszett el a gondolataimból a civilizáció labirintusában, míg a fordítás hosszú útja alatt a te elmédig eljutottak, hiszem, hogy megértesz engem, és te is így gondolod. Elméink képesek találkozni, még ha rövid ideig és tökéletlen módon is. Nem tűnik-e ettől az univerzum egy kicsit kedvesebbnek, fényesebbnek és otthonosabbnak, valamicskét emberibbnek? Az ilyen csodákért élünk.
A gondolkodás meg az írás egy és ugyanaz a tevékenység.
Eltűnődtetek már azon, miért szól annyi történet az ember teremtéséről? Azért, mert minden igaz történetet sokféleképpen el lehet mesélni.
Hogy miért írok? Azért, mert a könyvek erősebbek, mint az élet. Szebben nem is lehetne visszavágni az életnek, mint egy könyvvel. A könyvek szellemünk sérthetetlen falának, emlékezetünk bevehetetlen erődjének a tanúi.
A regény hitel, az asztalfiókban maradó rész a fedezet.
Minden írásnak van értelme, még ha ez az értelem messze áll is attól, amit a szerző szeretett volna adni neki.
Az író csak akkor tudja teljesíteni erkölcsi feladatát (...), ha anarchista. Támadnia kell, de nem szabad elköteleznie magát.
Sokkal nehezebb elmesélni egy történetet, ha kevesebb szóval tehetjük.
Amint az íróknak szabad politizálniuk, egyszersmind már nem érdemes.
A világirodalmat éppen az egymásnak adott ötletek és témák tartják össze.
Az írás (nem csak a szépirodalmi) voltaképpen intim és egyszemélyes családállítás. Hatása még elementárisabb is lehet, mert az ember nem egy vele érző közösség vállaira, hanem a papírra rakja a terhét. Márpedig a papír engedelmesebb sorstársainknál, viszi tovább a ráengedett súlyt, szótlanul, megbízhatóan.
Szeretem az idézeteket. (Gondolom, sokan vagyunk így.) Ennek az lehet az oka, hogy önmagamba vetett bizalmam sokkal ingadozóbb, mint azt a kívülállók föltételezik, s mindig boldogsággal tölt el, ha valaki, akit nagyra becsülök, megfogalmazza, amit gondolok vagy érzek.
Az idézetek (...) szükségesek és hasznosak, mondandónkat beillesztik az emberi gondolkodás egyetemes véráramába, s akad-e olyan elmélkedő vagy tollforgató, aki ne akarna abba tartozni?
Az olvasók történetei néha szívbemarkolóbbak, mint amilyenekkel az irodalom traktálja őket.
A regényíró letaszítja istent a trónusáról, s ő ül a helyébe, másként nem tudna embert teremteni, azt felnevelni, földbe döngölni vagy magasba emelni, végső esetben megölni. Ezek isteni monopóliumok.
Az üres, tiszta papír a remekmű lehetőségét is ígéri. Szerencse dolga.
Ami engem költővé tett, és nem regényíróvá, az magának a nyelvnek a zenéje. Mert a költők és prózaírók között ez a különbség: az előző a nyelv kedvéért ír, az utóbbi viszont a világ megváltásáért.
A mesék nem csak arra szolgálnak, hogy szívünkben ne bontsa ki fekete bársonyvirágát a gonoszság, nem csak arra, hogy tudjunk miről beszélgetni a kopasz fejű teliholddal, ha éjszaka megpihenünk a szegletes útjelző kövön, nem csak arra, hogy sírhatnékunkat tápláljuk, mikor ránk támad tulajdon árvaságunk, de arra is, hogy a belénk ragadt rossz anyagot kihajtsa a lelkünkből és testünkből is.
Az irodalom szó jelentése: az írók által létrehozott betűhalmaz.
A vers olyan, mint a lábbeli: mindenki a maga lelki lúdtalpa szerint taposhatja.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
