A zenében nem létezik rabság. A zene ajtó, és a lélek a dallamon át elmenekülhet. Még ha csak néhány percre is. És az is felszabadul, aki hallgatja. Felemel mindenkit, aki csak hallja.
A zongora valamilyen szinten korlátozott, de ha belső hallással próbálunk valamit felidézni, az korlátlan mozgásteret ad.
Tehetség mindig van. Viszont ahogy meg kell fogalmazni a zenét, az a kortól függ. A fogyasztói társadalom kinövése, hogy folytonos fogyasztásra ösztönöz, neked pedig állandóan új és új dolgokat kell csinálnod, mert két hét alatt lecseng egy videoklip - szabályos gyorséttermi fogyasztás, ami most történik, és az értékek nem tudnak így megmaradni. Amennyivel könnyebb ma egy zenekarnak érvényesülni, ugyanannyival nehezebb is, hiszen százezren vannak, és egy fiataltól nem lehet elvárni, hogy érezze meg, mi az értékes zene.
A dzsessz egyenlővé teszi az embereket.
A precizitás is művészet, még ha te például nem szereted is, ha a zenét kiszámítják és olyan elvek szerint építik fel, amelyeket nem értesz.
A muzsikus nem tudja előre, milyen zenét szólaltat meg, csak ha már játszik.
Remélem, hogy a zene nem egyszerűen csak kialszik, kihuny, hanem valahogy minden egyes hang megmarad a világmindenségben, esetleg átalakul, de semmiképpen sem vész el.
Kezdetben van a csend, és a zene a csendből jön. Azután következik az a megmagyarázhatatlan csoda, ami a legkülönbözőbb hangzások és struktúrák alkotta folyamatokból összeáll. Aztán visszatér a csend. A csend voltaképpen a zene előfeltétele.
A zene minden más művészettel ellentétben az időben szerveződik, a megszólalástól az eltűnésig tart, e kettő között feszül.
Mindegyik muzsikus a maga kis hangszerén játszik, és mit sem tud a levegőt betöltő komplikált harmóniákról. Csak a maga kis szerepével van elfoglalva. De tudja, hogy a szimfónia szép, szép akkor is, ha senki sem hallja és meg van elégedve a maga szerepével.
A zeneszerző az írónál és a festőnél is rejtőzködőbben védi magánéletét - legalábbis művein keresztül ő árul el magáról a legkevesebbet.
A hangszerelés egy kicsit olyan, mint a festőművész festékei. Zenei színek vannak a fejünkben, és a paletta végtelen. A különbség csupán az, hogy a művész maga alkotja a képet, a zeneszerző viszont másokra bízza, hogy előadják, amit írt.
A katasztrofális musicalek olyanok, mint a domboldalról lezúduló, sofőr nélküli, elszabadult kamionok. Képtelenség lefékezni, és visszafordítani azokat a monstrumokat.
A sikeres musical ritka állatfaj. Minden összetevőnek, a történetnek, a zenének, a dalszövegnek, a díszlettervnek, a koreográfiának, a rendezésnek és a szereplő-válogatásnak, hogy csak hetet említsek, tökéletes összhangba kell kerülnie. Azt sokkal könnyebb megindokolni, hogy miért nem működik egy musical. Nyilvánvaló, hogy egyesek egyszerűen rémesek.
A zene híd. (...) Összeköti az embereket valami feljebbvalóval, a zene kimondja azt, ami kimondhatatlan.
A zene híd a föld és a menny között.
A szavak ébresztik fel az elmét. A dallam a szívet.
A mulatós nóták arról híresek, hogy nem kell túldramatizálni a dolgokat, ezeknek a daloknak nincs nagy mondanivalója, "csak" szórakoztatni akarnak. Azt hiszem, emiatt jött be nagyon az embereknek.
Ha elkezdek észérvekkel tanító rapet nyomni, senki nem figyel oda.
Az a zene szól benned, amelyre hangolva vagy. És az igazi zene mindig szép és biztató és boldogító. Az már nem zene, ami nem dob fel, nem gyönyörködtet, nem tölt el örömmel, hogy élni - ha nehéz is, de - jó!
Ha egy zenekar felismeri kemény munkája értelmét, ha tagjai nem érzik magukat alárendeltnek, ha nem valami lázongás és lapítás közötti állapotban vergődnek, akkor együtt egészen különleges dolgokat érhetnek el.
Csak a zene képes (...) tökéletesen életet adni a dalban elmondott történetnek.
Jó koncerten eggyé válok a dallamokkal, a ritmussal, a hangszínnel, s magasra repülök, mint a költöző madarak. Ha vége, alig tudok leszállni a földre.
Évekbe telik, mire kialakul, hogy tartósan melyik dal marad kedvenc: ha eltelt ennyi idő, már visszatekinthetsz, és biztonsággal ki tudsz választani egyet. De még ilyenkor is lehet pusztán időleges a dolog, ami éppen az aznapi hangulatod függvénye.
A jazz-zenészek úttörő módon keresgélnek, kutatnak, nem nyugszanak bele eredményeikbe. Megtartják a keresési vágyat a bonyolultság árán is. Ez a lényeg. Az sem számít, ha a külső megítélés éppen nem kedvező. A jazz-zenészek hangzásvilágukból kitesznek egy szimbolikus kalácsot az asztalra, és felkínálják megosztásra. Lehet, hogy nem mindenki kér ebből a kalácsból. Lehet, hogy készülnek rossz kalácsok is. De a megosztani való mindig ott van. Egyedin. A pillanat művészete előremutatón, újító szándékkal az adás, az elfogadás örömét akarja harmóniába hozni. Ez a cél.
A zene öröm, semmi másért nincs a világon, csakis az élvezetért.
A zene leírva nem más, mint szavak dallamára táncoló tintapötty.
Még sohasem találkoztam olyan zenésszel, aki bánta volna, hogy zenész lett belőle. Bármilyen kudarcokat tartogat számunkra az élet, maga a zene egyetlenegyszer sem okoz csalódást.
A zene olyan örömöt okoz, amelyet az emberi természet nem nélkülözhet.
A zene csupán értelmetlen zaj, míg értő fülre nem talál.
A zene szavak nélkül is szolgálhat szerelmi vallomásként.
Amikor zenét hallgatok, nem félek semmitől, sérthetetlen vagyok, nem ismerek ellenséget, és végtelen harmóniába kerülök a legtávolabbi múlttal és a jelennel.
Zene... csupán rezgések a levegőben. Igaz, olyan rezgések, amelyektől libabőrös leszek.
A templomban a zene szinte bárkiből hívőt varázsol - még szerencse, hogy a papok mindig helyreállítják az egyensúlyt.
A zene vigasztalás, magasrendű öröm minden ember számára.
Szerencsés fajta vagyunk mi, muzsikusok. Az, amivel másoknak örömet szerzünk, az nekünk a legnagyobb öröm - ha sikerül.
Egy korszak társadalmi viszonyait, a mindenkori fiatalok gondolat- és ízlésvilágát híven tükrözik az adott kor népszerű dalai. A dalszöveg olyan művészeti és önkifejezési forma, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket.
A dallam olyan, mint az első benyomás (...). Aztán jobban megismerjük egymást, ez a szöveg. Kiderülnek a lelki mélységek. Egy szám attól jó, ha a kettő együtt működik.
Sokkal messzebb jutunk el akár a spirituális, akár az ösztönélet irányába a zene segítségével, mint mondjuk képekkel. Mert a zene bennünk van. Nemcsak a fülünkkel halljuk, hanem a belső szerveinkkel is érzékeljük, mint ahogy nemcsak a külső világ hangjait hallgathatjuk, hanem a szervezetünkét is.
A zene számomra időutazás. A pillanatnyilag rendelkezésre álló médiumok közül az egyetlen, amelyikkel valóságos időutazásra lehet menni.
A zenében az egyszerűség és komplexitás kontrasztját szeretjük. Ha túl egyszerű, előbb-utóbb unalmassá válik. Ha túl komplex, idegenszerűnek érezzük.
A zene olyan játék, ami az emberi megismerés folyamatát példázza.
Ahol az érdekek azonosak, a zenekari tagok képzettsége azonos szintű, és mindenki becsüli a többiek munkáját - ott ismeretlenek a komoly problémák.
A zene végtelenül fontos az emberi életben. Olyan helyen érint meg minket, ahol semmi más.
Ha a zene megérint, teljesen mindegy, hogy milyen stílusban játsszák.
A zene nyelvét - függetlenül attól, hogy ki milyen nyelven beszél, hol született vagy milyen kultúrából származik - mindenki megérti, hisz ritmusokból és hangokból áll, amik mindenkiből emóciókat váltanak ki. Így egy csodás közvetítő eszköze egy üzenetnek.
A koncerthez nem csak a zene, hanem egyfajta, a zenével való együttélésnek a produkciója is hozzátartozik.
Jó pár haszontalanabb dolog van a világon, amire az ember az életét fecsérelhetné, mint a zene.
A zongora billentyűi feketék és fehérek, mégis milliónyi színt képesek megjeleníteni az elménkben.
A ritmus minta, és a minták értelmet adnak a dolgoknak. Ha ideges vagy bizonytalan vagyok, mindig dobolni szoktam.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
