Nem hiszem, hogy bárkit is helyes lenne mindenben példaképnek tekinteni. Önmagunk személyiségének megalapozásához és fejlesztéséhez célravezetőbbnek tartom, ha saját, belső értékeinkre és adottságainkra támaszkodva vágunk neki a nagybetűs Életnek.
Így utólag úgy gondolom, ami ez idáig velem történt az eltelt évek során, az úgy volt jó, ahogy megesett - mert mindig a végeredmény a fontos, az a mérvadó.
A múltnak a tisztánlátás érdekében le kell ülepednie, a kiértékelés után pedig tovább kell lépni.
Tudni azt, hogy az élet megy tovább, és olykor vaktában osztogatja a bajt, fontos felismeréssé vált számomra.
Mennyi értelme van az ember életének? Fogas kérdés, nem vitatom. Talán annyi, amennyit ki tud hozni belőle saját maga és mások épülésére.
Szeretnék sokáig élni: mindaddig, amíg értelmet tudok adni napjaimnak, és fizikai állapotom lehetővé teszi önmagam ellátását. Az idős embernek már van annyi élettapasztalata, hogy bölcsen maga elé vetíthesse, hogyan is végződhetnek az éppen megélt események - de amíg idáig eljut, sok buktatón kell átvergődnie. Az, akinek minden magától adódik, aki mindent készen kap, nem szerez ilyen tapasztalatokat - ezért én a rosszat is hasznosnak tartom, mert az edzi meg az embert. Vallom, hogy csak saját kárunkon tanulunk - ha egyáltalán képesek vagyunk rá. Én mindenesetre törekszem erre.
Sokszor elhangzik a kérdés: kinek jobb, annak-e, aki valaha látott, vagy annak, aki nem? Az én válaszom: annak, aki minél jobban le tudja győzni a látás hiányát!
Ami születésünktől megadatik - mint például a látás - azt addig, amíg használhatóan kitart, nem az értékén kezeljük. Csak a hiány döbbent rá, micsoda kincset is kell nélkülöznünk. A gyerekek még el-eljátszanak a "milyen is lehet nem látni" gondolatával - egy szembekötősdi tartamára tán ki is próbálják - de a felnőtt már aligha gondolja végig, és pláne nem teszi meg.
Nem szabad egy embertől mindent elvárni, összességében kell az embernek a körülötte élőktől megkapni azt, amire szüksége van. Én sem vagyok tökéletes, a másik ember részleges tökélye sem pótolhatja az én hiányosságaimat. Két ember sohasem lesz képes arra, hogy együtt tökéleteset alkosson. Mindezek azért fontosak, mert két ember harmonikus együttéléséhez feltétlenül szükségük van a minél teljesebb emberi környezetre, amely kiegészítheti a szoros lelki és testi kapcsolatukat.
Nincs olyan lakója a földnek, aki ne mondhatná vagy akinek ne mondhatnák, hogy: Nélküled nem megy. A maga nemében minden ember egyedi, akármilyen csoportosítás áldozata is. Csak a megismerés és a tudás rombolhatja eredményesen a sajnálkozást. Bátran mondhatjuk: járhatunk emelt fővel, mert nincs irigyünk.
Ha két, egymásban szimpátiát kereső ember először találkozik, és a késztető ok miatt máris kéz a kézben indul valahová, a nő mereven tartja a kezét. Ez a tartózkodás el nem téveszthető jele: nincs benne semmi különös, kivetni való. A séta, beszélgetés közben folyamatosan változik a partnerek viszonya. Ha a nő benyomása negatív vagy semleges, a kéztartása ilyen is marad, de ha a sétapartner felkelti érdeklődését, önkéntelenül is enged a merevségből, a keze ellazul, és belesimul a másik tenyerébe.
Az élet nem algebra és nem is geometria. Ahány ember, annyi sors, annyi gondolkodásmód, ezért a feltett kérdésre sokféle válasz adható.
Aki elesik, mihamarabb keljen fel, és menjen tovább a dolgára!
Ne legyünk kishitűek, ne mondjunk elhamarkodott véleményt másokról! Ha megvalósítjuk első, a helyzetünkben merésznek tűnő célunkat, már másként fogunk gondolni magunkra és a további lehetőségeinkre. Az élet teljességét csak adottságainkhoz és lehetőségeinkhez mérten szabad megítélni!
A szerelem mellett mindenféleképpen barátságnak is kell lennie, mert különben a dolog nem működik. Addig nem tudok szerelmes lenni, amíg nem ismerem a másikat, mert a saját megítélésem alapján, számomra kell értékesnek lennie az embernek. Csak így lehet valakibe szerelmes az ember, vagy szeretheti meg.
A szeretetet úgy élem meg, hogy én is vágyom rá, és segítek, ahol tudok. Nem szabad a jószívűségünket egymástól megtagadni! Jó, ha az ember szereti társát, még akkor is, ha haragszik rá. Tudni kell megbocsátani.
A humor nagyon fontos része az életnek, pláne annak, akinek nehéz a sorsa. Kevésbé érzi magát szerencsétlennek az ember, és a külső szemlélőben is más benyomás alakul ki az illetőről.
Aki komolyan veszi saját búját, baját, leleddzen bármiben is, az abba bele fog nyomorodni, bele fog pusztulni. Súlytalanná kell tenni a keservet, és azzal máris kihúztuk a balsors méregfogát. A spontán humorral reagáló, önmagával ironikus ember lelke felszabadul. Azt a továbbiakban már senki és semmi nem vetheti rabigába.
Borzasztó erős a gyerekszerelem! Ha visszagondolok rá, még ma is ugyanúgy érzem, mint akkor. Belesajdul a lelkem, annak minden kínjával.
Nem az a fontos, hogy útközben mi mindent kell legyőzni a cél érdekében, hanem az, hogy a végén a győztes boldog mosolyával tekinthessünk vissza.
Élettapasztalatom mondatja velem: a kitűzött, távoli cél eléréséig vezető rögös úthoz feltétlenül szükség van akaraterőre. Ezért a tevékeny embert mindig is a céltudatos törekvés fogja jellemezni.
Sokszor előbb önmagunkat kell két vállra fektetni, hogy utána akár többszörösen is felülmúlhassuk magunkat: csak így kovácsolhatunk előnyt a hátrányból.
A nehézségek azért vannak, hogy megoldjuk azokat. Minél embert próbálóbb az utunkat eltorlaszoló akadály, annál nagyobb erő kell leküzdéséhez. De ha vesszük - és miért is ne vennénk - egyre jobban erősödik önmagunkba vetett hitünk.
Meg kellett ismernem magam, mert csak biztos alapról mászhatok ki a gödörből. Én pedig eltökéltem, hogy ki akarok jutni a napra!
Akinek van kellő akaratereje, önmagába vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is - a szerencse pedig mindig tudja, hogy hová, milyen mértékben kell mennie -, az egészen biztosan jól fogja érezni magát a bőrében. Rá fog érezni az élet ízére, értelmére, önmaga helyére és szerepére.
Én bizony mindennek csak a pozitív oldalát nézem - lehet, hogy általában az a kevesebb, de az a hasznosabb, az előrébb vivő. Aki pedig ennek ellenére továbbra is sápítozik, örökké elégedetlenkedik, az tegye csak nyugodtan, ha az jó neki. Csak hát az a baj, hogy az ilyen ember a környezetét is pusztítja, gyilkolja.
Maguktól jöttek a feltáró kérdések: ki vagyok? Mit akarok kezdeni magammal? Jöttek az ésszerű felismerések is: őszintén megvallottam magamnak jó, de még inkább a rossz tulajdonságaimat. Törekednem kell a negatívumok kiküszöbölésére, de ne feledjük: hibátlan, tökéletes ember nincs. Olyannak kell elfogadni magamat, amilyen épp vagyok. Ha kiismerem magam, egyre jobban megértem a világot is. Milyen jó is a bölcs embernek, aki egy rövidke beszélgetésből kiszűri, apró, árulkodó jelekből felismeri a jövőt! Mennyi bonyodalomtól menekül meg így!
Valahol még ma is szerethetjük egymást, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Úgy érzem, ebből még bármi lehet. Olyan a kapcsolatunk, mint egy alvó vulkán. Bármikor kitörhet és megindul a láva árja.
Bolond ember az, aki nem a helyzet előnyös oldalát nézi, hanem a hátulütőket.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
