Vágd meg e fügét! Mi van benne? Csak mag? Vágd szét a magvat! Mit látsz? Semmit? - Ez a semmi a magban, ez nő meg fává, ez a láthatatlan: ez a lélek, a mindenség csirája, ez a valóság, ez a könnyü pára.
Semmi sem vész el ezen a világon, egy a lélek és ezer a ruhája s a valóság csak ez a könnyü pára.
Azt adja a világ, amit belelát a kíváncsiság.
Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá.
Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít.
Istenem, kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem, adj a gyengének most egy kis erőt, hogy ne törjek össze idő előtt s ha fenékig kell innom poharam, a méreg alját szó nélkül igyam.
Akárhogy bánom is ma ezt, azt, megváltoztatni nem lehet. És ez a megváltozhatatlan, amit most már vállalni kell, azzal vezekeltet a rosszért, hogy sohase felejtem el; de vigasztal is, jóra oktat: szeretni, ami emberi - piszkosságaimból tanultam másoknak megbocsátani.
Az élet érdekel minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, (...) mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.
Örök élet kéne a halál jogával. Most "arasznyi" életem van, a halál kényszerével.
Nyugodt életet kívántunk, s bár sorsunk többet adott, hiányzott csókunkból a köznapok üdve-terhe, a próbált szeretet közele, rend, biztonság: ami nagy volt, az a szüntelen újuló kaland volt, amelyre annyian vágynak: összekapcsolt, de szét is törte boldog éveid: be szánalmas az élet, be irigy, hogy egyféle csak és hogy oly rövid!
Az életet adja, adja, egyszerre csak abbahagyja.
Köd előttem, köd mögöttem, Isten tudja, honnan jöttem. Szél hozott, szél visz el, minek kérdjem: mért visz el?
Csak érzés vagyok: roppant vitorla, egy pici magé, s ezer szél fúj - De hova? Mi felé?
Bitang napok, kegyetlen kölykei az időnek, rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, - hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor? Akkor se, ha már nem kell?... Vagy csak akkor?!
Valami örök tovasuhogás valami csöndbe, puha végtelenbe, valami tegnap, mely mintha ma lenne...
Időtlen fények közt repűltem a fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én.
Öregszem és fáradt vagyok. Kezd fanyar lenni, ami édes, az idő szép lassan kivégez s nemsoká mindent itt hagyok. És ez a legfurcsább: a semmi, hogy lehet többé sohse lenni, – ez a legérthetetlenebb: végső lakójául agyamnak a nagy csodálkozás marad csak, hogy voltam és hogy nem leszek.
Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.
Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit éreztem: vedlés. Sorsom szálai széthulltak, és most száz tér s száz idő formál egyszerre, bontó-épitő; (mint régen egy).
S eszembe jutsz: könny csordul arcomon és megállok: céljaim fele voltál és fele szabad tetteimnek.
Enyém volt s mégse enyém ma, nem enyém, s örökre az, neki üzenek, a szive tudja, s megdobban: úgy van, igaz!
Legyek bár vendég a hazámban és koldus a föld kerekén, a szépnek, amit láttam, így is örök gazdája vagyok én.
Nem értem a világot, - azt hiszem, nincs célja,... mért is volna? - És ami értelmet magam képzelek belé: nem értelem, csak szokott tévedés lesz.
Ki árthat legtöbbet? Ki tudja, a tőr szivedig merre vág? A nő, kinél el mersz aludni, a nő, aki lelkedbe lát.
Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, barátaim a fák s a farkasok.
Most ébredek. S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt: a valóság magánya visszahódít és ami egy volt a fél éjen át, most ketté válik és mint két kísértet nézi egymásban két élet magát.
Nincs örömöm semmi örömben, mert az isten elszállt belőlem s vagyok végtelen börtönömben, mint egy halott, oly egyedűl.
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.
Bennünk, bent, nincs részlet s határ, nincs semmi tilos; mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz.
Sehol, Soha a neve új hazádnak: ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy. Csak a fáradt képzelet kapkod a Semmibe utánad.
Bárhova fordulok, ég és föld üres: ők nincsenek ott, s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek? Apály sodorja őket. Nincsenek.
Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam.
Gonosz a lélek! Csak a test tud megbocsátani.
Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem, igy fény maradsz vakult egemen: egy kis fény, tavasz, kék lobogás, édes tündérhegedűzokogás - vesztett sugár, de végre égi jel, hisz magam engedtelek el!
Testem, szegény, a lélek érted mit tehet? Nagyon önző és gőgös úr a lélek, de úgy rádszorúl, hogy fájni sem tud nélküled.
Barátaim, hogy tudjak hinni másban, mint az anyagban? Egyetlen valóság az anyag s nincs több oly igazi jóság, mint az övé, ki minden pillanatban milliószor megalázza magát hűtlen fiáért, kinek neve lélek.
A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, s mert segítette az emlékezet, kezdte szavakká alakítani a világomat.
Igyál ki, víz! Altass el, édes elvérzés! Vad gyönyörüség ez: határaim nyilnak, lebegnek, s te a könnyülő végtelennek sodrán ringatsz már valahol, bilincs, aki feloldozol!
Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.
El-, el-, elérni egymás ajakát, vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, vagy, ha még az se, szemük közelét, vagy, ha... Jaj, a végső nyomorúság romja alól... egymás... gondolatát...
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet; törvényen kívűl, mint az állat, olyan légy, hogy szeresselek.
Hozzám már annak sincs köze, amit néha magamnak cselekszem, s szánok mindenkit, mint az isten, kinek mindenki gyermeke.
Visszhangzottak benned is, kedvesem, teher voltam csak ezer terheden, gyáva, én, kit került a hit, a tett: elpazaroltam édességedet, minden keserű most már, nélküled!
És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt, hogy elvesztettél s elvesztettelek. Csak magamat tudtam méltónak hozzád és hozzám méltónak csak tégedet. Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét, mondd, mért őrizzük frissnek sebét? Ami akkor, rég történt, tévedés volt, ami azóta, kín és büszkeség.
Szeretnélek kibontani a hús ruhájából egészen s meglesni, uj gyönyörüségben, milyenek tested csontjai.
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre maga építi, amit ostromol.
Káprázatom voltál csak, s mialatt szőttelek, el is eresztettelek: te akartad így, s így lett a neved, s ami lehettél volna valaha, így lett lassan mind Semmi és Soha.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, az értelem szökik, de magára festi gondosan a látszat rácsait. Bent egy, ami kint ezer darab!
Ezeregyéj forog át agyadon, úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, ahogy téged álmodik valaki.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
