A cselekvés maga volt az élet, még akkor is, ha halállal végződött.
Fekszel, sírodon fű nő, a fű közt szöcske szökdel; féreg bajlódik sarló- ívü szemöldököddel.
Nincs már holnap, ennyi volt az élet, sirassatok csendben, szívetekben élek.
Szemed fényének ragyogása szívünkben örökké él.
Mind azt súgja, pedig se hall, se lát, minden kő: "Emlékezz rám, jó barát!"
Ahova estél, ott maradsz. A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlen egy helyet, de ezt azután megszerezted.
Megpihenni tértem, éltem alkonyán Örök nyugalmat adj nekem jó atyám.
A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.
Krisztusra kérlek, jó barát, Itt nyugvó porom ki ne ásd! Légy áldott, ki e köveket óvod, S átkozott, te, ki bolygatod csontom.
Semmi sem választhat el Isten szeretetétől.
Halálig mindent kibírunk úgyis, kár volt annyira félteni magad!
Amik vagytok, voltunk mi, Amik vagyunk, Lesztek ti, Ti rátok is egy sír vár, Ha a végóratok lejár.
Éltem ötven évet holtan, öt percig ha boldog voltam.
A búcsúszó, mit nem mondtál ki, elmaradt. Elmentél, de szívünkben örökké velünk maradsz.
Egykor az egeket mértem, most árnyát a földnek. Az ég felé tört a szellem, itt a test árnya pihen.
Egy lángot adok, ápold, add tovább.
Meghalok én tízszer, százszor, Nem félek én a haláltól. De rakhatsz rám hegyet, hatot: Míg magyar van: feltámadok.
Jézus tanítványa voltam Gyermekekhez lehajoltam A szívemhez felemeltem Szeretetre így neveltem.
Itt nyugosznak ők szelíden, Béke, üdvösség velük, Megpihenve, tiszta hitben Él tovább is szellemük.
A halálnak éjszakája vissza őt nem adja már, Mert a sírok éjszakája át nem léphető határ. Lengjen hát sírodon béke, Bárha dűljön a világ, Semmiségek éjjelébe Jó barátid hű emléke Halhatatlan mécsvilág.
Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.
Legyen neked könnyű a föld!
Mi nem válunk el, csak te előre mentél.
Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam. Elszállt az álom és a láz. Ma föld fölöttem, föld alattam, és nem emel, és nem aláz.
Ki itt nyugtalankodik csendesen, Író volt és elköltözött az élők sorába. Halt harminchat évig, élt néhány napot, S ha gondolkozott, csak álmodott Néhány lapot. S mikor kinevették: Azt hitte, hogy kacagtatott. Most itt fekszik e nehéz Temetői hant alatt, Zöld koponyáján kiüt a csíra És azt álmodja, hogy él. Szegény. Béke hangjaira! Ámen.
Síromnál ne hullass könnyeket, nem én fekszem itt, nem haltam meg. Én vagyok a hűs nyári szellő, csillogó hó, folyóparton a kő. Ne gyászolj, töröld le könnyedet, nem haltam meg, e sír engem el nem temet.
Megölte Ámor fegyvere, Most itt nyugszik e hant alatt. François Villon a neve, És szegény kisdiák maradt. Nem szerzett vagyont ezalatt, Hisz odaadta mindenét, Kenyeret, asztalt, kosarat, Mondj egy imát, az Istenért.
Síromra tegyetek egy szál vadvirágot, az kísérje utam, amerre majd járok.
Drága összetört virágaink, Pihenjetek csendesen, Ne érezzétek fájó könnyeink, Álmodjatok, míg találkozunk odafenn.
Az eszmének volt hőse és szolgája Hirdette lángolón az Úr szavát Nevét nem törli el idők homálya Áldóan adja kor a kornak át.
Szívük megpihenni tér ott lent a mélyben, Lelkükre angyalok vigyáznak fent az égben.
Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Ha rám gondoltok, köztetek leszek, de fáj, ha látom könnyetek. Ha rám gondoltok, mosolyogjatok, mert én már Istennél vagyok.
De sokáig elnéznélek, ha még egyszer láthatnálak!
Elcsitult a szív, mely értünk dobogott, Pihen a kéz, mely értünk dolgozott. Számunkra te sosem leszel halott, Örökké élni fogsz, mint a csillagok.
Vándor, ha erre jársz, itt egy szomorú emléket látsz: Kicsiny fiút takar e sír - Lehajtott fejjel idézd fel őt. Kapott biciklit, kisautót, Szerető családot, szülőt, nagyszülőt, Dacolt a veszéllyel, Végül mégis ő ment el vesztesen.
Üzte vad láz régen, Megölte gyász, szégyen; Mostoha világnak Árvája, - de már csak A béke övé.
Im, egy boldogtalan Élet után Itt fekszik oktalan Ez a leány!
Itt nyugszik nőm, e néma hant alatt, s én otthon leltem meg nyugalmamat.
Az voltam, ami vagy; az leszel, ami vagyok.
Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.
Olyanok voltunk mi is mint ti, olyanok lesztek majd ti is mint mi.
Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi: por és hamu.
Ne szánj meg éltem szűnte után, útas! Ne szánj! nyugalmam felzavaró szavat Ne mondj felettem, kinjaimnak Vélem egyűtt temetése itt lett.
Nagyon akartam élni még, Érezni szívetek melegét. Nem adta a sors nekem, Elvámolta az életem. Búcsú nélkül kellett elmennem, Őrizzetek szívetekben.
Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet, de a kegyetlen halál mindent összetépett. Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél, nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél. Egy reményünk van, mi éltet és vezet, hogy egyszer majd találkozunk veled.
A bölcsőtől a koporsóig Minden múlandó, illanó itt. Ma még jövő, holnapra múlt, A tarka lepke porba hullt.
Öreg fának kidőlt törzse, Két szép hajtás nőtt belőle. Új hajtások sok virága, Emlékeztet a vén fára.
Kedveseink! álmodjatok édes, szép siri álmot, Őrt áll itt szeliden, s nem feled a szeretet.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
