Amikor történnek a dolgok, akkor csak hagyjuk a történéseket alakulni, de csak később kezdünk el agyalni rajta, és akkor jövünk rá az igazságokra.
Amikor rajzolok, akkor nincsen valóság, csak a másik világ van, ami sokkal igazibb, mint az, amikor hazamegyek, vagy az iskolában vagyok.
A menő, rocker, motoros arcok csak a fejüket mozgatják, így jelzik azt, hogy tök jó a buli.
A fogyáshoz az ima tényleg kevés. Istennek nincs akkora hatalma, hogy fogyókúra nélkül leolvassza rólunk a kilókat.
Mindenki csak saját magát képes megmenteni, másokat nem.
Az ember, még ha tinédzser is, mégiscsak azokkal van szívesen, akik megértik, és akik ugyanúgy gondolkodnak a világról. Persze az se várható el, hogy teljesen pontosan ugyanazt gondolja mindenről az ember.
Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. És ezért - ha valamiért egyáltalán - végtelenül hálás vagyok.
Egy kő vagyok, amit ha meglöknek, gurul. Egy kő vagyok, amit nem lehet szeretni, ami igazából nem is igényelte sohase, hogy szeressék. A kőnek nincs szüksége ilyesmire.
Az élet nem kívánságműsor (...). Valakinek Gucci jut, valakinek meg szeretet. Akinek mindkettő, az felőlem nyugodtan fel is fordulhat.
Aki halhatatlannak hiszi magát, az egyáltalán nem törődik a betegségekkel.
Egyedül te vagy felelős a testedért! Az orvosnak nem vagy szívügye, sem rokona, sem ismerőse, sem boldog őse, sem senkije! Ha nincs a kezedben a lelet, akkor kérdezz! Ha nem mond semmit, akkor kérdezz! Ha akkor sem válaszol, akkor kezdj el kiabálni, firtasd, ne hagyd annyiban, gondolj a legrosszabbra, rendezz jelenetet, sok hűhót (nem) semmiért! Inkább legyen a mai napon műbalhé, mint holnap valódi dráma.
Könnyű a doktorokat szidni. Hozzá kell tennem, hogy valóban vannak köztük jók és rosszak. Úgy kell őket elképzelni, mint a jó zsaru/rossz zsarut, valaki szolgál, valaki pedig teljességgel közömbös az egyén iránt. A szerencsén, netán a sorson számonkérhető, kihez kerülünk, vagy egyáltalán észrevesszük-e időben a jeleket.
Az egészségünk ne csak akkor legyen fontos, amikor már valóban nagy a baj! Egyedül te vagy felelős a testedért!
Legalább annyira fontos, hogy az orvossal is meglegyen a kémia, mint a szerelemben a partnerünkkel. Éreznünk kell egymás rezdüléseit, biztonságban kell tudni magunkat minden esetben, amikor befekszünk egy ilyen bonyolult helyzetben valaki kezei közé, és tulajdonképpen rábízzuk az életünket.
Kevés megfizethetetlen érzés van a világon, de mindenképp közéjük tartozik az, hogy nem kell pelenkát hordanod.
A sok megrendítő dolog közül a legrémesebb dolgok egyike az, amikor látod az orvosok szemében a sajnálatot, azt, hogy tudják, engem már nem lehet megmenteni az ő tudásuk szerint. Vagy amikor elszörnyülködnek a fiatalságodon.
A kemoterápia vagy a sugár túlélése gyakorlatilag semmi ahhoz képest, hogy bele kell nézni a tükörbe, és azt kell mondani annak a képnek, amit ott látok: akkor ez mostantól nincs többé, haver, mától minden másként lesz, mert nincs választásunk, ha élni akarunk, együtt, békében, te meg én.
Parányi dolgokról beszélünk, mégis olyan félelmetes kimondani azt a szót, hogy rák. Legyőzhet minket ez a kis hülye valami, ha engedjük neki. Olyan nehéz összerakni a gyógyulást.
A gyógyulás sokszor nagyobb és megrendítőbb fájdalommal jár, mint maga a betegség. A gyógyulás nem azt jelenti, hogy jobban vagy, és kevésbé kezd valami fájni, hanem épp ellenkezőleg. Sokszor lemegy a mélyére, belevág még a csontodba is, mert ahogy szakadoznak fel a rossz sejtek, úgy rándul össze a test, hiszen amint távoznak belőlünk a nem odavaló dolgok, a nem odavaló sejtek és gondolatok, az nem lehet érzésektől mentes. És nincs rá semmilyen csillapító.
Vannak rossz és vannak jó orvosok. Óriási a felelősség a vállukon, de ők sem istenek, azért ezzel tisztában kell lennünk.
A gyógyuláshoz nem elég az orvostudomány, hanem lelkileg is mellé kell tenni a mellé tehetőt.
Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.
Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.
Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét. A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál. A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.
A halál csak az élet végén jöjjön, olyannyira természetesen, mint ahogy reggelente a vállamra dobom a köntöst, majd friss fürdőt veszek a kádban.
Az ember az egyetlen olyan élőlény, aki azzal a tudattal éli le az életét, hogy tisztában van vele: egyszer egészen biztosan vége lesz ennek a csodálatos földi utazásnak a halállal.
Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.
Az ember legyen egyenes és becsületes. Ez a legfontosabb. A többi emberi gyengeség pedig megbocsátható.
A világ egy nagy szívességbank. Lehet kivenni ebből a bankból, de rakni is kell bele.
A nehéz időkben derülnek ki igazán a viszonyaink mélységei.
Amikor az ember szíve megszakad, akkor valami olyasmit érezhet, hogy mennyire tökéletesen egyedül van ezen a világon.
A jól felépített kemény páncél alatt az érzékeny emberi lélek nem bírja el az összes terhelést, amit rárakunk. A szerelmi csalódások, a rendre zátonyra futott kapcsolataink, a rosszul megválasztott baráti kötelékek, a tisztázatlan viszony a szülőkkel, mind-mind lenyomatot képez a lelkünkön, és ezáltal a testünkön is.
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Az emberek csukott szemmel utaznak a reménytelenségbe, én meg kibámulok az ablakon, és arról ábrándozom, hogy valaki felemeli ennek a mocskos szerelvénynek a tetejét, kiemel innen, és elvisz messzire, ahol megszűnik ez az életem, és elkezdődik egy másik, ami sokkal, de sokkal jobb ennél.
Érezni bármit egy férfi iránt még mindig jobb, mint teljesen közömbösnek lenni.
Felfoghatatlan, hogy milyen szeretetet képes megmozgatni az aggodalom és a halál vaksin is kivehető körvonala.
Olyan kevés az idő, a szeretet meg végtelen, nem fogy el soha.
A szeretet végtelen, és felfoghatatlan erővel dolgozik.
Nem tudom nektek elmondani, milyen érzés egy olyasvalaki mellett feküdni a kórházban, aki képtelen aludni a fájdalomtól. Nem tudom leírni, pedig birtokában vagyok a szavaknak. Testközelből látni a valóságos szenvedést, premier plánból figyelni az élet valódi arcát... rettenetes. Tudni azt, hogy velem is megtörténhetne mindez, hogy kínok között fekszem, és úgy halok meg, hogy rimánkodom a megváltásért, egészen más perspektívába helyezi mindazt, amit eddig a létezésről gondoltam.
Egy pillanatra elhittem, hogy bizonyos dolgokkal majd be lehet tapasztgatni azokat a lyukakat, amelyek a boldogságom falán tátonganak. De házzal, kocsival, kutyával, kerttel, nagy káddal meg illatos ágyneművel nem lehet befoltozni egy életet. Lehetetlenség.
Nagyon nehéz legyőzni önmagad! Nagyon nehéz abbahagyni a harcot, és úgy győzedelmeskedni, hogy közben nincs háború.
Most, hogy ennyire közel merészkedett hozzám a halál, egészen mást gondolok az életről. Nem akarok már többé hazudni. Olyanokkal akarom tölteni az időt, akik mellett tényleg nevetek. Nem akarok kalóriákat számolni, sem fizetésemelést és jutalékot. Minden, amit megveszek és megeszem, csak engem szolgáljon, nem pedig a külsőségeket. Nem akarok többé rohanni. Kényelmesen kívánok jönni-menni, úgy, mint az úri kisasszonyok, akik mindig ráérnek, és egyenes háttal teáznak. Több könyvet akarok elolvasni a világ irodalmából, mert tényleg azt gondolom, hogy csak egy igazán jó írás adhat valódi szórakozást. Majd ha mindez meglesz, akkor jó könyveket is akarok írni. Azt akarom, hogy a történeteimről ismerjenek, nem pedig arról, hogy melyik nagy embernek lettem a felesége.
Az életben a dolgok nem egyértelműek. Még a szerelem sem egyértelmű, pedig legalább a szerelemnek annak kéne lennie.
Ilyen a szerelem, szóval ilyen. Vagy nem. Nem tudom. A szerelem beleköp a szádba. Nyeljed.
A szerelem ellen nem lehet védekezni.
Bárki, aki arról beszél, egyedül a szerelem miatt érdemes élni, az nem szívott még eleget, vagy simán csak félrebeszél.
A szerelmi bánatnál továbbra sincs rosszabb érzés. Übereli a rákot.
Az emberek szeretik azt hinni, hogy a szerelem úgy van, mint a filmeken. Sajna, nagyon nem úgy van. Még a diznis hepiendek után sincs fenékig tejfel.
Az emberek nem tudják, milyen veszélyes időszak ez. Az álmos, téli, szerelmes kuckók után jönnek a vékonypaplanos hónapok, és a kánikula azt akarja, hogy ne ölelj többé engem éjjel.
Itt élünk ezen a gyönyörű bolygón, és mindenből olyan keveset adtak. Kevés az idő, hogy veled maradjak, hogy beszívjam jó mélyen magamba a párnán felejtett illatod. Hisz minden elpárolog innen szép lassan, minden érzés kéz a kézben vonaglik tovább az idő szélsebes expresszvonatán, és mi csak állunk a túlzsúfolt állomáson. Bénultan nézzük, hogyan tűnik el az egész addigi életünk, ami egykor a nagy szerelmet jelentette.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
