Arcán a fény, ajkán a pír: Nem feledem, míg el nem nyel a sír. Ahogy szemét lesüti, Pecsétjét szívembe üti.
Mily mennyország üdve volna Karjai közt föleszmélni, Föleszmélni, meg nem halni, Csak vele, csak neki élni!
Egy olyan embert akarok, aki megmenti a lelkem. Egy embert, akire felnézhetek, és betölti az űrt. (...) Téged.
Vágynak olyan az illata, mint a nyári barack - de szinte csak tudat alatt érezni -, és két árnyékot vet: egy feketét éles kontúrral, meg egy áttetszőt, amely örökké vibrál, mint hőségben a levegő.
Nem tudom, mennyi ideig maradtunk így összeölelkezve, a homlokunkat összeérintve, farkasszemet nézve. Lehet, hogy percekig, de lehet, hogy évekig. Csak azt tudtam, hogy soha nem akarok megmozdulni. A testünk tökéletesen passzolt, mint kulcs a zárba. Megcsókoltam puhán és lassan. Nem akartam semmi másra gondolni, csak a bőre érintésére, a csípője ívére és a haja illatára. Egy ideig azonban elég lesz az is, hogy mellette fekszem, és a karomban tartom.
Testének melege felolvasztja a belülről támasztó jégcsapokat, és olvadok, olvadok, olvadok, szempillám hevesen csapkod, míg egyszer csak elnehezül, és a szemem becsukódik, és hangtalan könnyek csorognak le az arcomon, és úgy döntök, hogy az egyetlen dolog, amibe bele akarok fagyni, az ölelő teste.
Vonzódsz hozzám. De félsz... ezért kiabálsz, dühöngsz, eltaszítasz, de ezzel nem változik semmi. Élhetnél ezer életet, mégis mindegyikben nálam kötnél ki.
Csillag vagy fenn, A föld én itt lenn, Várom, hogy te Beragyogj este... Éjjel, ha altatsz, Nappal, ha elhagysz, Vissza, lehet, nem térsz, De mégis itt vagy mindig.
Ó, hol vagy, te régi lány? A szemeidre emlékszem talán, Az illatod bennem él, Ugye látlak még én?
Azt akarom, hogy szeress. Mert egyedül az segíthet rajtam. Azt akarom, hogy vessz el a szememben, és gyógyítsd meg a lelkem.
Látni akarom a tekinteted (...). Érezni akarom az ajkamon a csókodat. (...) Mindennél jobban akarlak. El akarok veszni a szemedben, a csókjaidban és a lelkedben. Örökre el akarok veszni.
A szerelmi vágynak meg van (...) az a hajlama, hogy a szabályossággal, egészségességgel és szépséggel szemben ébredjen fel. Ε hajlam, melynek kicsúcsosodása a fejlett esztétikai érzék, a lélek szerelmi érdeklődései közepette mintegy oly szerepet játszik, mint a világtájak közt való eligazodás terén a mágnestű, melynek tudvalevőleg az a törekvése, hogy mindig a mágnessark felé mutasson. Képzeljünk már most el egy mágnestűt, mely ösztönszerűleg, sőt részben tudatosan keresi az északi irányt s megnyertük a szépségért sóvárgó szerelmes lélek kifejező képét.
Az erény habozás nélkül ugrik a kútba, ha nincs más kiútja.
Csak a gyönyör tudja felnyitni a szerelmesek szemét.
Azok, akik a szemérmet nem tettetik, még a gyönyörök csúcspontján is féken tartják magukat, magának pedig csak a gyönyör árnyéka jut. Ezeknek nem adatott meg ismerni az odaadás teljességét, a vágyaknak azt az eksztázisát, amikor a kéj önnön tüzében tisztul meg.
Maga ismer engem, s tudja, hogy ha nagyon kívánok valamit, akkor játszva győzök az akadályokon, de azt még maga sem tudja, mennyire fölizzítja a vágyak hőfokát a magány.
Az ember sosem túl idős a vágyakozáshoz.
Nem kell más! Nem értek a szóból, Sose legyen elég a jóból, Örökre elcsábítottál! Nem kell más! Úgy akarlak téged, Nem érzed, megőrülök érted, Adj hát nekem egy éjszakát! És nem kell más!
Erősen magamhoz szorítom. A részévé akarok válni. Nem csak benne lenni, hanem mindenhol, körülötte. Azt akarom, hogy nyíljanak meg a bordáink, találkozzon a szívünk, olvadjon össze. Hogy a sejtjeink élő fonatként tekeredjenek egymás köré.
Maga a vágy fontosabb, mint a vágy tárgya.
Férfimámor: így nevezték tizenhetedik századunkban, s mily találón, a kedvest.
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök - nem a magas ég magányos tüze, hogy türelmesen a világ fölött vigyázzam, mint álmatlan remete, a mozgó tengert, mely papként szelíden mossa a föld emberi partjait vagy nézi a friss havat, melynek ingyen fehérébe hegy s mocsár öltözik - nem - én kedvesem érő kebelén vágynék lenni szilárd s változhatatlan, hogy annak lágy, lélekző melegén őrködjem örök-édes izgalomban: azt szeretném, azt hallgatni, örökkön, ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.
Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem.
Dacolnom kell a sorssal most, Szerelmem fénye végre ég, Elrepült előlem, s tán messze földön jár, Szívemmel látom őt.
A vágy megszépíti azokat a dolgokat, amelyekre kiterjeszti tüzes szárnyait és (...) a vágy beteljesülése, amely igen gyakran csalóka, az ember egyetlen igaz kincsének, az illuziónak halálát jelenti; megöli a vágyat, amely az élet egyetlen ingere.
Egy kapcsolat éltető vérét a vágy adja.
Állítsd meg az időt - ha elszáll a pillanat, mintha sose lett volna, félek, elveszítelek.
Tapadjon szájhoz a száj, bőrhöz a bőr, és megszűnik minden határ. Együtt zuhanunk a magasságba, és együtt szállunk alá.
Hadd legyek az otthonod! A lelked otthona.
Azt hiszem, megvan, mi teszi keserédessé a vágyakozást. Az érzés maga csodálatos. Az erőfeszítés viszont, amivel tagadni akarom, kegyetlenül nehéz.
Fogalmam sem volt róla, hogy a sóvárgásnak ekkora ereje van. Minden egyes porcikádba beférkőzik, és milliószorosára fokozza az érzékeidet.
Nem okos az egész világot kívánnia, nem okos és nem érdemes, mert a világ csak a másik ember lehet, a másik emberben.
Évtizedek óta, folyamatosan sóvárgok, vágyakozom. Szerelemre, társra, gyerekre. Kész, kimerültem. Kimerítő folyamatosan akarni és nem kapni semmit!
Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség, vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s mit jelent e nem értett vágy (...)? Tán egy nemesb lét delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.
A vágy paradox dolog. Minél nagyobb bennem a vágy, annál elérhetetlenebbé válik a nő. És amikor megkapja az ember, a vágy tárgya értéktelenné válik.
Az extázisban nincs humor, a csókban, ha szenvedélyes, nincs már mosoly, és a valódi gyönyörben nincs nevetés. Az igazi szerelem (...): misztérium. Beavatás. Nem lehet elviccelni.
Röpűlne a testem, kalandor a lelkem, de láncraverten a vágy mit ér.
Ha a vágy nem homályosítaná el az elmét, akkor soha senki nem házasodna meg, nem lenne részeg és nem hízna el.
A szenvedélyt gyakran az öli meg, ami gerjesztette.
A vágy definíciószerűen az egyik legösszetettebb, legkockázatosabb és legkényelmetlenebb dolog az életben.
Minden ostoba azt hiszi, hogy a szerelme külön sürgősséget igényel, pedig azzal, hogy szerelmüket kinyilvánítják, fegyvert adnak szerelmesük kezébe, aki - ha csak egy csöpp esze van - késlekedik a válasszal.
Az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljunk egy kísértéstől, ha belevetjük magunkat.
Epesztő, forró, balga láz Égető lángja sorvaszt érted, Egy csókodért mindent od`adnék Egy csókodért nem kell az élet!
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám.
E fájdalmat többnyire elrejtem, ám a vér s a mag nem ereszt, s legbelül még most is érzem, bár foghatnám a kinyújtott kezet, bár megölelne, magához húzna, bár egy jó szót ha szólna.
A lelkemben sok melódia csak felhangoló kézre vár. Mennyi színes szép szimfónia, eljátszatlanul hagyni kár.
Fölébredek, és azt mondom: "Nem látom ma se." Lefekszem, és azt mondom: "Ma se láttam."
Mikor virrad rám az a reggel, melyen vidáman ébredek? Mondd, mikor száll rám az az este, mely elaltat mint kisdedet? Mikor gyujtasz gyertyát, karácsony? Lásd, még mindig makacsul várlak. És mikor foszlanak semmibe végre, mik sunyin lesnek rám, az árnyak!
A szív kiköveteli magának a jussát.
Mi van a nőkkel? Lekoptatnak, férjhez mennek, és hirtelen mind sokkal szebb lesz.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
