Ketten gázoltuk ér vizét délben, meg délután; most közénk tenger nőtt - nem úgy, mint hajdanán.
Az elhidegülés először testi undorként jelentkezik. Nem tudja felkelteni partnere érdeklődését, nem tudja feldobni, nem ad semmi illúziót arra, hogy szép ez az élet, semmi érdekességet nem tartogat, semmit, ami lelket erősít. És ezek után szellemileg is tudja az ember, hogy nem, nem, nem kell. (...) Csak a hülye ember nem tudja felfogni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Gyakran előfordul, hogy nem a másikat nem szeretjük már, hanem azt, amivé a kapcsolatunk lett. Egy pár mindkét fele felelős a kapcsolat minőségéért. Ha újra akarja éleszteni a tüzet, szítson szikrákat! Ne mindig a másiktól várja a kezdeményezést.
A szerelmi történetek pezsgővel kezdődnek és kamillateával végződnek.
Most elhagyhatnánk egymást, most beláthatnánk, hogy összetartozásunk eredménytelen volt.
Könnyűnek tűnik megtenni az első lépést a másik irányába, sokan mégsem teszik meg. Ezért van annyi válás. Kár! Hány szerelem megy tönkre, pedig némi erőfeszítéssel újra fellángolhatnának!
Ellaposodott a kapcsolatunk, ahogy egy túl sokáig rágott rágógumi is elveszti az ízét...
Szerelmünk, amely egykor vad és burjánzó dzsungel volt, az évek múlásával rendezett francia kertté alakult át: kiszámítható volt és sima, egyetlen fűszál sem lógott ki a sorból.
Zene voltam de te levágtad a füledet.
Elsuhannak az évek a fák alatt, Tovatűnnek a percek, csak pár maradt. Elmúlt, de egy pillanatát se bánom, Te vagy a legszebb csalódásom.
Mint egy kanyon, úgy tátongott közöttünk az eltelt idő.
Te voltál a kedvenc kötött pulcsim, amit régen kinőttem talán.
Az "örökké" sosem tart addig, mint az ember gondolná.
A házasság olyan, mint a forró fürdővíz, mire megszokjuk, már nem is olyan forró.
Mint a Montblanc csucsán a jég, Minek nem árt se nap, se szél, Csöndes szívem többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély.
Nincs gyűlöletesebb, mint az olyan nő, kit már megszűntünk szeretni.
Az elmúlt szerelmek az emberi élet fájának évgyűrűi.
Van, aki egész életében nem tudja elfogadni, hogy már nem kell a másiknak.
Kikoptattad magad belőlem mint mosógép a csőfarmert.
Álmomban még látlak téged, Átkarol az összes régi szó. Forgatlak, jobban megnézlek, De a tűz most már vízzel oltható.
El lehet hagyni egy kapcsolatot úgy is, hogy fizikailag nem lépünk ki belőle.
A napi verkliben az ember hajlamos egyfajta vakságot kialakítani. Pedig vannak előjelei, ha rogyadozik egy házasság, és engednek az eresztékek.
Ahhoz, hogy egy szerelem igazi legyen, nem kell, hogy egy életre szóljon. Nem az határozza meg egy szerelem minőségét, hogy mennyi ideig tart. Minden elmúlik, még a szerelem is. Van, hogy valakinek a halálával, van, hogy csak úgy, magától. Nem muszáj, hogy a legszebb szerelmi történet két olyan emberről szóljon, aki egész életében együtt volt. Szólhat ez olyan szerelemről, amely két hétig, két hónapig vagy két évig tartott, mégis fényesebben és hevesebben lángolt, mint bármelyik más szerelem előtte vagy utána. Soha ne sirass elbukott szerelmet, hiszen olyan nincs is. Az agy számára minden szerelem egyforma.
Az ember él egy ember mellett, s nem tud róla sokáig semmit. Egy napon megérzi, hogy nincs már hozzá semmi köze.
Bár az éjben érzelem gyúl S túlhamar megtér a nap, Nem csatangolunk ezentúl Holdas ég alatt.
Nem kiszeretek egy asszonyból, hanem beleszeretek egy másikba.
Ha a házasságban a szerelem elvesztette az ízét, azt semmiféle fűszer nem pótolhatja.
Akármilyen emelkedett hangulatba kerülünk is, nem tart sokáig. Az érzelmi felfokozottság nem tartható fenn az örökkévalóságig. Még ha a szerelem érzése ki is tart a házasságig, eljön az a nap, amikor ránézünk életünk párjára, és nem értjük, hogy kerülhettünk ilyen helyzetbe. Eljön az a nap, amikor ülünk az asztalnál, és felfordul a gyomrunk attól, ahogy a másik rág. Minden véget ér.
Szerelem és Vágy közös megegyezéssel külön-költöztek.
Kissé fáztam, és úgy feküdtünk, a semmit nézve, szótlan, ébren, mint két fogoly az éjszaka fekete bársonybörtönében.
Ha a szerelem elmúlik, mindkét fél hibás.
Nem hiszem, hogy a világon van valami hasonló ahhoz a gyorsasághoz, amivel a nők elfelejtik azt, aki mindenük volt. A felejtésnek ezzel a rémitő képességével és a szerelemre való tehetségükkel a nők igazi természeti erők.
Sokan összekeverik a rajongást a szerelemmel, és amikor elmúlik a varázs, egyszerűen azt mondják, tévedtek.
Ahogy szűnik a varázs, múlik a szerelem, s végül olyan fénytelenné és üressé válik, mint egy villanykörte, mely nem kap már áramot. Sötét lesz. Hideg. S akire egykor úgy néztél, hogy meg tudtál volna halni érte, most idegen lesz, közömbös ismerős - egy másik ember.
A legtöbb láng fölemészti önmagát. Elég. Nem marad belőle sem szeretet, sem barátság, nem marad belőle tartós, hétköznapi boldogság. Ellobban és emlékké válik, vagy még azzá sem. Nem volt benne az a lehetőség, hogy mint a tábortüzek parazsa a téli hóban, meleget adjon, s élhetővé tegye a hideg éjszakát.
Ha szerelmes vagy, súlytalanul lebegsz. Ám ha elveszíted ezt az érzést, újra be kell lépned a légkörbe. És az elég durva is lehet. Ahogy egyik molekula pattan le rólad a másik után, egyre gyorsulsz, majd egyszer csak megyulladsz és felrobbansz, míg nem találsz egy másik szívet, ami épp ezen ment keresztül, de már földet ért és kihűlt. És akkor újra lebegni kezdesz.
Amikor eljön a búcsú pillanata (...), kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.
Mindennek rendelt ideje van. Ideje van a szerelemnek. Ideje van az elengedésnek.
A szerelem valamilyen módon elkezdődik, és aztán véget ér - ez egy folyamat. Az a tipikus állapot, hogy a rózsaszín köd előbb-utóbb felszáll, de a két ember még mindig szereti egymást.
Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.
Ki tudja hány napkelte után váltál súlytalanná lelkem zárt terében. ne vágyódj utánam mint viharban kifordult növény a föld után. én már nem sietek boldogtalanná lenni.
S kellett-é ez a fájdalom - mert egyikünk se boldog - ha oly nagy hatalom két kéz, mely összefonódott?
Mondd, mért kerget szét a gonosz sors? Miért száll a perc? Miért olyan gyors? Ha nincsen tűz, ha nincsen láz, Üres a szív, üres a ház, A csend remeg, S én szenvedek A magam módján...
Amikor úgy tűnik, minden rossz, És a rosszat csak egy rosszabb válthatja fel, Amikor örömet semmi nem okoz, Mert többé az öröm sem hoz örömet, Akkor tudom, hogy elveszítettelek, talán örökre.
A szerelem őrület, mely gyorsan elég, És utána csak fekszünk a parázsban.
Ez a vihar már egyszer elvonult, Ne kívánd, ne akard ugyanúgy, Ha egyszer megfakult, Ez a vihar már régen nem a miénk, Kiderül, ahogy tisztul az ég, Ez már csak a tiéd.
Jutok-e néha - mondd - eszedbe S nem fáj-e szíved kedvesem? Midőn a kósza esti szellő Füledbe suttogja nevem.
A csillagkép, mely régen holt, Lassan suhan az égre; Amíg nem látta senki: volt, Ma látjuk már: de vége. Épp így: ha béna és süket És éjbe hullt a vágyunk, A holt szerelmek fényüket Még küldözik utánunk.
A szerelem valami sorsszerű. Szerelmesek vagyunk, s egyik nap arra ébredünk, hogy a szerelem elszállt. Még szeretnénk szeretni, hiszen minden olyan szép volt. Az Én még akarja, de a tudatalatti már nem. Már az sem esik jól, hogy a másik még szeret. Bosszant, hogy ő még szerelmes tud lenni. Mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szerelem elhalványul, ne alapítsuk házasságunkat pusztán a szerelemre. Tartósabb érzésre, a rokonszenvre is szükség van.
A fogadalmam, hogy szeretni fogom a férjemet, elszáll, mintha soha nem lett volna. Lehet, hogy nem is volt. Nap mint nap újra álmodozáson kapom magam arról, hogy elköltözöm, egyedül élek. Elönt a szégyen, ahányszor erre gondolok, de lassan kezdem elfogadni, hogy ez az, amire vágyom.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
