A design nagy hatással van az emberek életére, mindenkiére. A design egy eszköz arra, hogy a világ részének érezhessük magunkat, ugyanakkor a tervezés által biztosíthatjuk egy személy emberi méltóságát és emberi jogait. A design sebezhetővé is tehet, ha olyan csoportba tartozol, amelynek az igényeivel nem számolnak. Tehát azt szeretném ma elérni, hogy gondolkozzanak el. Kik azok, akiknek nem tervezünk? Hogyan tudnánk megerősíteni jelenlétüket, és megosztani tapasztalataikat? Mi a következő lépés? A tervezés óriási kiváltság, de még nagyobb felelősség.
Mi magunk, emberek, társadalmi csoportokba szerveződve a valaha létező legrosszabb szörnyek vagyunk.
Válságok mindig lesznek. Történelmi tapasztalat, hogy a dolgok idővel összeomlanak. Előbb-utóbb olyan válság is lesz, ami az emberiség fennmaradását kérdőjelezi meg. A kérdés az, hogyan tudunk ebből kikecmeregni. A hagyományos módszerek szerint meg kell próbálni mindenre választ adni, megoldást találni. Ez nem fog menni. Ami megy - és ezt teszi az emberiség évezredek óta - , az az, hogy oké, a válság mindent elvitt, ami most érték, ám a régi dolgok közt is fellelhetők értékek, amiket nem tett tönkre a válság, mert nincsenek előtérben.
A közös rituálék tartják össze a társadalmakat.
Ha az emberiség fele szenved, az nem jó a másik felének sem.
Egy sokszínű világban élünk. A pizza, a gyros, a szushi és az édes-savanyú mártás idegen kultúrák betüremkedései hagymából, szalonnából és paprikából álló univerzumunkba. És szeretjük őket! A paprika is magyar lett, pedig Amerikában őshonos. Az idegeneket nem szeretjük. Az a kérdés, hogy egymást itt Európában, ami nem egy túl nagy kontinens, nem túl sok emberrel, idegennek látjuk vagy sem.
A nyugati világképpel ellentétben, hogy nem minden jó-rossz, alacsonyabb rendű és magasabb rendű. Vannak egymás mellé rendelt "dolgok". A férfi és a nő ilyen. Jin és Jang. Egyik sincs a másik nélkül, s mindegyik tartalmaz valamennyit a másikból.
A teremtő teremt, a teremtmény meg lerombol, A felhők fölé építettünk mennyországot betonból, De akkora a súlya, hogy a föld alá vitt bennünket, És a föld alatt sötét van, nem találjuk a lelkünket.
Magyarország, te szent nagy békesség melled élettől dagad. Van kenyered, van vized elég, mégis éhezik sok szegény fiad.
Az egyéneknek nem kell tudniuk, hogy merre tartanak; a piac tudja. Hagyd magukra az embereket a megfelelő társadalmi struktúrában, és ők gondoskodnak minden másról.
Sokkal egyszerűbb egy üzlet tulajdonosával tárgyalni, mint egy alkalmazottal, aki jövőre már valószínűleg nem is lesz a cégnél; ugyanígy jóval könnyebb egy zsarnok szavában bízni, mint egy törékeny, választott politikuséban.
Az abszolút függetlenség lehetetlen. Gondolkodásunkban: szerzett tapasztalatainktól függünk; a mindennapi létben: más emberektől, akikkel a kölcsönös segítség értelmében kapcsolatban állunk.
Ha az ember önző módon csak magára gondol, és semmibe veszi a mások életét, nem kerülheti el végzetét.
A terroristák olyanok, akár a légy a porcelánboltban. Hiába akarna a légy törni-zúzni, olyan gyenge, hogy egy teáscsészét sem tud felborítani. Keres tehát egy elefántot, beleszáll a fülébe, és elkezd zümmögni. Az elefánt megvadul a félelemtől és a haragtól, és letarolja a porcelánboltot.
A gondolat nem jár alanyi jogon. Vannak gondolatra méltó, illetve arra méltatlan egyedek. Ez utóbbiakat meg kell szabadítani a tályoggal és fekéllyel terhes gondolatoktól.
Ha a város és a falu nem emeli fel magához a nyomortelepet, akkor a nyomortelep fogja lezülleszteni magához a várost és a falut.
Az a kéz, amely ma talán fegyvert fogna ellenem, holnap simogató baráti kéz is lehet, ha az embert cselekvésre késztető motívumok az ember lelkében megváltoznak.
A meditációval lelkünket csendesítjük el egy olyan világban, ahol örökös hallgatásra van kényszerítve.
Az a fajta mentalitás, amelyik minden bajunkért csak a politikai ellenfelet teszi felelőssé, soha nem fog kínálni igazi megoldásokat. A pártokban, koalíciókban, politikai ideológiákban megrekedő közgondolkodás soha nem juthat el a bajok gyökeréig.
Az ember legyen nyitott nem csak a szakmájából adódó feladatokra, hanem a nagyobb közösségének életében történő hirtelen változásokra is. És ne úgy fogadja azokat mint önkorlátozásra kényszerítő körülményeket, hanem mint olyan kihívásokat, amelyekben a sajátjánál magasabb rendű, fontosabb akarat nyilatkozik meg.
Mai világunk legfőbb baja (...), hogy mindenünnen a túlbuzgók hangja hallatszik.
Az emberiség IQ-ja állandó, tehát ha eggyel többen leszünk, akkor a már itt lévőknek le kell mondaniuk az értelmi képességük egy részéről, hogy jusson az újnak is.
Mindannyian bíbelődünk a vallási, családi vagy akár közösségi hagyományainkkal, mert azt gondoljuk, hogy azok tartanak bennünket életben. De a világ változik. Bizonyos hagyományok megszűnnek, kikopnak és jönnek helyettük újak.
A természet kevert génállományra törekszik, hogy erős, egészséges utódaink szülessenek. Két, nagymértékben különböző genetikai állománnyal rendelkező személy gyermekénél a gének előnyös keveredése várható. Az eltérő génállomány egyik jele lehet a különböző bőrszín. És ebben még egy politikai üzenet is rejlik: a bőr nem ismeri a rasszizmust, mi több, genetikailag ösztönösen a változatos inputot keresi.
A nép életében nincsenek átmenetek. A nép az egyik pillanatban még némán eszi a szart, kibontja a csillogó sztaniolpapírból, és nyeli békésen, egyik kakát a másik után, de a másik pillanatban már belezőkéssel őrjöng. Nincs sárga jelzés, csak piros meg zöld.
Nincs a forradalomnak nagyobb ellensége a boldogságnál.
Az az ország vagy rendszer, ahol megingott a munka becsülete, és sem a törvény, sem a jó ízlés nem tudja helyreállítani, az nem sokáig tarthatja magát.
A politikában elég, ha ismerik a neved, akkor is, ha ez a név fabatkát sem ér.
Kiszaladt a vér ereinkből S most az utcákon nyargal végig. Ime, eljöttek a gyárkémények Szikrát lehelő arkangyalai, Hogy visszavívják a pokoltól Ádámot és Évát.
Százszor tüntettek. Mindig, csak mindig hiába. Valaki kiált. S már más is. És lám, kihányja fénylő sujtással arcukat, szemüket ismét a hites tűz, és mégis, újra melegít még, és gyújt és gyújtón azt a régi szót kiáltja.
A technológiától való félelem olyan, mint egy járvány, mint amikor vírusok grasszálnak. A digitális átalakulás ellenzői, ha tehetnék, a levegőbe repítenének valamennyiünket, nem is szólva a vallásos indíttatású gyilkos fantáziákról, mert természetesen azzal is gyanúsítanak bennünket, hogy istent játszunk. A probléma az, hogy az ember csak azt tudja megvédeni, amivel intellektuálisan azonosul. Márpedig nem állnak minden utcasarkon mesterfokozatú informatikus végzettségű tengerészgyalogosok.
A Vízcsepp minden élet, minden új keletkezését jelképezi. A vízben alakulnak ki az első bonyolult kötések, azokból szerveződnek meg az első sejtek, minden abból keletkezik. Nézzen meg mikroszkópban egy vízcseppet, s egy egész univerzumot fog látni. És még valamit megpillanthat, ami a mi veszekedő, protekcionista struktúrákba széthulló világtársadalmunkból szemlátomást hiányzik: az átláthatóságot.
Néhány főúr vadászterületet akar ebből az országból. Vigyázzanak, mert ha így dolgoznak, a vadak fognak vadászni.
Mintha belőlünk kivágták volna a férfiúi izmokat és szívet: félénk, kishitű vinnyogók lettünk. Félünk az igazságtól; félünk a sorstól; félünk a haláltól és félünk egymástól. Korunk nem szül nagy és tökéletes embereket. (...) A legtöbb ember fizetésképtelen, még a maga szükségleteit sem tudja kielégíteni; nagyravágyása nincs semmiféle arányban gyakorlati erejével, és éjjel-nappal folyton csak kuncsorog és koldul. Háztartásunk kéregető; művészeteinket, foglalkozásainkat, háziasságainkat, vallásunkat nem mi választottuk, hanem a társadalom választotta azokat számunkra. Szalonhősök vagyunk. Messze elkerüljük a Sors ádáz tusáját, ahol az erő születik.
Koronkint az egész világ összeesküdni látszik, hogy nagyképű semmiségekkel háborgasson téged. Barát, ügyfél, gyermek, betegség, félelem, szükség, jótékonyság: mind egyszerre kopogtatnak a zárt ajtón, és hívnak: "Jer ki hozzánk!" Azonban maradj csak bent, ne keveredj zűrzavaruk közé. Csak gyenge kíváncsiságom adja meg az embereknek azt a lehetőséget, hogy kínozzanak. Mert senki sem férkőzhet közelembe (...) tulajdon cselekedetem révén.
A Természet nem késik ránk húzni a pártunk rabruháját. Egyszerre csak valamennyiünk arca, alakja egyformává válik, s lassankint megannyian megkapjuk a jó vén szamár arckifejezését.
Egy jó politikusnak tudnia kell a cél érdekében hazudni, kompromisszumot kötni, simulni, de ugyanakkor könyörtelennek is tudnia kell lenni.
A politika olyasmi, mint a pókháló: minél jobban szeretne megszabadulni tőle az ember, annál jobban belebonyolódik.
Az ember számára nem a társadalom a legfontosabb, hanem az ember maga. Ha az ember rosszul érzi magát, mi értelmét látja a legideálisabb társadalomnak is?
Amikor összefog a nép, az emberek hangja a fénynél is tovább terjed, a testük melege pedig messzebbre jut a hangnál.
Ha a világ beteg, forradalomra van szüksége, hasonlóan ahhoz, hogy amikor a test beteg, a gyulladás segíthet.
Az élet szabályai nem mindig egyértelműek. Vannak íratlan szabályok, újraírható szabályok. És amikor már azt hitted, ismered a szabályokat, valami közbejön, ami teljesen átírja a játékot.
Az új forradalmakat (...) szamárság volna a régiek mintájára csinálni. A görögtüzet hagyjuk az ellenségeinknek. Mi pedig lépjünk elő avval, amiből nekünk több adódott, mint a klerikálisoknak, feudálisoknak, sőt mondjuk az ostoba és konok burzsoának is: az ésszel.
Be vagyunk zárva abba a jövőbe, amit a régiek megálmodtak.
A hatalmas épületek tereiben mindig érződik valamilyen formában a fasizmus és a monumentalitásra törekvő hatalom arroganciája. Azáltal, hogy összetöpörítik az embert.
Könnyű elfogadni, hogy az emberek "feljebbvalókra" és "közrendűekre" osztása csupán a képzelet szüleménye. Csakhogy az is mítosz, hogy minden ember egyenlő. Milyen értelemben egyenlők egymással az emberek? Létezik olyan objektív, az emberi képzeleten kívüli valóság, amelyben tényleg egyenlők vagyunk?
A 18. században Mária Antónia francia királyné állítólag azt tanácsolta az éhező tömegeknek, hogy ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot. A mai szegények szóról szóra követik ezt a javaslatot. Miközben Beverly Hills gazdag lakosai párolt tofut esznek fejes salátával és quinoával, a nyomornegyedek és gettók szegényei keksszel, chipsszel, hamburgerrel és pizzával tömik magukat.
A politika alapvetően elront mindent, és bizony édes mindegy, ki alakít éppen szélesre ült fenekével kormányt, (...) a politika mindent elront, elfuserál, elbaltáz, elbutít és egyáltalán valahogy tönkretesz.
Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet.
A buta tömeg béget, az okos egyén kritizál.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
