Miért sírnék, miért aggódnék - tökéletes vagyok, mint a tudat esszenciája, és mint a banánhéj tudata.
Képzeljék magukat egy agy helyébe. Be vannak zárva egy csontos koponyába, megpróbálják kitalálni, mi folyik a külvilágban. Bent nincs semmi fény, nincs semmi hang. Csakis elektromos impulzusokra hagyatkozhatnak, amik csak közvetve kapcsolódnak a világ dolgaihoz, legyenek azok bármik. Az észlelés - annak kitalálása, hogy mi van ott - szükségszerűen tájékozódás útján történő találgatás, melynek során az agy kombinálja a befutó érzékszervi jeleket korábbi elvárásaival, meggyőződéseivel arról, hogy milyen a világ. Így feltételezi legjobb tudása szerint, hogy mi okozta azokat a jeleket. Az agy nem hall hangot és nem lát fényt. Amit észlelünk, az agyunk legjobb feltételezése arról, mi van a külvilágban.
Az észlelés elsősorban nem a külvilágból érkező jelektől függ, hanem sokkal inkább az ellenkező irányba tartó észlelési előfeltételezésektől. Nem csak passzívan érzékeljük a világot, hanem aktívan teremtjük. Az általunk megtapasztalt világ sokkal inkább belülről kifelé keletkezik, mintsem kívülről befelé.
Azt mondják, a függőség családi betegség. Ahogy a mentális betegség is. Hacsak nem találod meg a módját, hogy leállítsd vagy megküzdj vele, elkap, ha a családodban van.
Én főiskolára jártam, az isten szerelmére! Jó oktatást kaptam. Ez nem állítja meg a dolgot. Ez nem akadályozza meg, hogy elkapjon a betegség. Tanulhatsz róla, amennyit csak akarsz. Megtudhatod, mit jelent a bipoláris zavar, honnan ered. Megtudhatsz, amit csak akarsz. Ez nem jelenti azt, hogy meg is állíthatod.
Ha egy nagymama vagy egy idős ember ad valamilyen tanácsot, az általában az esetek 90%-ában működik. Ezzel szemben (...) ha egy pszichológustól vagy magatartástudományi szakembertől olvasol valamint, valószínű, hogy az esetek 10%-ánál ritkábban használ, kivéve, ha már a nagymama vagy a klasszikusok is tudták - akkor viszont miért lenne szükséged pszichológusra?
Az ember éveken át együtt tud élni egy kérdéssel, azon a kérdésen keresztül lát mindent, és egyszer csak egyetlen szempillantás alatt, egy másodperc alatt, amíg felriad az álmából, a kérdés eltűnik.
A negatív gondolatok úgy viselkednek, mint a patkányok. Csapatostul érkeznek. Megjelenik egy, és mielőtt észrevennéd, már el is lepnek mindent. (...) Az első negatív gondolat felbukkanásakor tedd fel magadnak a kérdést: "Mi ebben a helyzetben a jó és pozitív?"
Egy gondolat boldoggá vagy boldogtalanná tehet valakit; egy gondolat éltetni és ölni tud.
Az emberi élet után a legnagyobb ajándék a döntés hatalma. Ám ha a rabjává válsz valaminek, pont erről a hatalomról mondasz le - a szabadságodról. Egy szenvedély rabszolgája leszel, az pedig uralkodni fog fölötted. És amikor azt mondja, hogy "ugorj", akkor te csak annyit kérdezel: "Mekkorát?"
Amit nem tudatosítunk, arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Az ember cselekszik a motivációi alapján, nem pedig megválasztja őket. Maga a döntési eljárás nem lehet döntés tárgya. Aki így tesz, olyan, mintha saját hajánál fogva próbálná felemelni magát. És mint tudjuk, aki ezt elhiszi, könnyen paradoxonokba ütközik.
A meditálásra szánt idő nem luxus. Hosszú távon megspórolja az aggódásra szánt időt, és megszabadít a kimerültségtől.
Manapság a legtöbb akadályunk nem külső, hanem belső. A második világháború óta a történelem legnagyobb felvirágzásait éltük meg. Kevesebb háborúval kell szembenéznünk, kevesebb a halálos betegség és sokkal több a biztonsági háló. De a világ továbbra is ritkán cselekszik úgy, ahogyan mi szeretnénk. Külső ellenfelek helyett belső feszültségekkel küzdünk. Szakmai frusztrációkkal, beteljesületlen várakozásokkal, örökölt tehetetlenségeinkkel. És továbbra is ugyanazokban a letaglózó érzésekben van részünk, amelyekben az embereknek mindig is volt: bánatban, fájdalomban, gyászban.
Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében.
Egy terapeuta éppoly kevéssé védett a neurózistól, mint egy fogorvos a szuvasodástól.
A viselkedésünket az erős helyzetek sokkal inkább képesek formálni, mint ahogy azt gondoljuk.
A tudattalan sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint a tudatos gondolkodás, amely szerintem csak a felszínt mutatja - hasonlóan egy számítógép képernyőjéhez.
A jó pszichológusok kicsit bolondok.
Egy adott testi-lelki állapot tartós fennállása mindig oda vezet, hogy a személy alkalmazkodik hozzá az életvitelével, a személyisége részévé válik: lenyomatot képez a gondolkodásában, az emberi kapcsolataiban, az önmagához való viszonyában.
Ne engedjük, hogy szomorú, vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulhatunk meg tőlük.
Az ember gondolkodó lény, és a gondolatai beszéd formájában öltenek testet. Mindenkiben lakik egy belső narrátor, aki folyamatosan kommentál: képes ezt pozitív, felemelő módon tenni, de ugyanúgy lehet lehúzó, pesszimista is.
Emberi közösségekbe ágyazottan élünk és alakulunk, ezért a társadalmi szempont egyetlen pszichológiai tanulmányból sem hagyható ki. A páciens drámája nem csupán személyes kórkép, egy történelmi korrajz is megbújik a háttérben.
A megértés és az együttérzés kedvező hatású a terápiára, de egyben megterhelő is lehet a pszichológus számára.
Az elméleti tudás szilárd alapokat ad a munkához, de a pszichoterápia legfontosabb eszköze a lelki jelenlét és a kapcsolat. Az ülés idejére félre kell tennem a magánéletemet, hiába vannak olykor nekem is gondjaim, fajdalmaim. (...) Van egy magánélet-ládikám, amelynek az ülés előtt lezárom a fedelét, és a többi részemmel odaadom magamat a terápiás helyzetnek.
Ahogy a születés pillanatában benne van az egész élet minden lehetősége, úgy az első interjúban is ott van számos apró, vagy éppen feltűnő jel, ami a terápia lehetséges alakulását vetíti előre. Ezért olyan fontos az első találkozás.
Nem pontosan arról van szó, hogy az emberek azért harcolnak, amiben hisznek. Ehelyett azért harcolnak, hogy fenntartsák a harmóniát a hitük, az elvárásaik és a vágyaik között.
Az, amit szubjektíven megtapasztalunk, sokkal jobban hasonlít egy regényre vagy filmre, mint a fizikai valóság tudományos leírására.
Az akció nemcsak következménye a motivációnak, de az oka is.
Elég lemondani a gondolkodásról, és csak nézni a dolgokat, már létre is jön a gondolkodás új alakban, vagyis megszabadulni nem lehet, akár gondolkodik az ember, akár nem gondolkodik, mindenképpen a gondolkodás foglya.
Az emberek nem a replikációt hajszolják, hanem a replikáció elősegítésére kifejlődött, számukra fontos érzések (öröm, kíváncsiság, együttérzés stb.) megélését.
Azt már lassan elfogadtuk, hogy alapjában véve mindenkinek nehéz gyerekkora volt. Azt nehezebb megszokni, hogy idősödvén miért gondolunk rá egyre többet. Ebben bizonyos mértékig a pszichológusok és más lélekgyógyászok (pl. a Hellinger nyomain járó családfelállítók) is ludasok, bármely problémával fordul hozzájuk az ember, előbb-utóbb kikötünk sanyarú gyerekkorunknál. Néha úgy érzem, elég ebből. Hatvan fölött nehogy már szüleim tehessenek a gondjaimról!
Van a sokknak egy olyan felsőbb foka, (...) amelytől már erősebbé válunk, összekapjuk magunkat.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a viselkedésünkben megmutatkozó különbségeket a velünk született személyiségvonásoknak tulajdonítsuk. Úgy tűnik, hogy bizonyos emberek természetükből fakadóan boldogok, gondtalanok és ellenállók a nehézségekkel szemben. Valójában ezek a személyiségvonások tanulhatók és fejleszthetők, méghozzá viszonylag gyorsan. Sőt ahelyett, hogy folyamatosan a körülményeink áldozatának éreznénk magunkat, megtanulhatjuk, hogyan változtassuk meg a környezetünket úgy, hogy egészen más életérzést tapasztaljunk meg.
A tudatunkban több egymással versengő rendszer létezik. Versengenek egymással a pozitív és negatív gondolatok, a pozitív és negatív énképek és érzelmek, és a közelítésre vagy távolságtartásra ösztönző késztetések. A pozitív és negatív rendszerek az agy különböző területein szabályozódnak, és az életünk során egymástól eltérően fejlődnek tovább. Ha hagyjuk, hogy a negatív énkép és a pesszimista gondolatok határozzák meg az életünket, akkor folyamatosan azokat az agyterületeket erősítjük, amelyek ezeket a rendszereket aktiválják. Ezzel szemben ha a pozitív gondolatokra, a kedvességre, a megbecsülésre, és a magunk és mások iránti együttérzésre koncentrálunk, akkor az ezeknek megfelelő agyterületek fognak fejlődni.
Az ember ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megismerje és megmagyarázza a körülötte lévő világot - de nem feltétlenül úgy, hogy tudása pontos és valósághű, hanem hogy pszichológiailag kényelmes legyen. Azaz kielégíthesse az adott csoport vágyait, összhangban legyen saját maga és az őt körülölelő csoport korábbi hiedelmeivel és világnézetével, továbbá megnevezze és egyben csoportján kívül helyezze a problémák felelőseit. Az elméleteknek nem kell igaznak lenniük, a fontos, hogy megnyugtatóak és "hasznosak" legyenek. Az önkiszolgáló hazugság sokkal kellemesebb, mint a kényelmetlen igazság.
Az ember kényszeres vágyat érez arra, hogy megismerje a körülötte lévő világot és annak összefüggéseit, rendet rakjon a káoszban - vagy legalábbis fenntartsa magában annak illúzióját, hogy érti a világ működését. Ugyanis erre van szükségünk ahhoz, hogy magabiztosan mozogjunk a világban, és úgy érezzük, irányítjuk a saját életünket.
Akit üldöznek, az fontos. A paranoia előnye, hogy az egész világ a paranoiddal foglalkozik, ő a legfontosabb, ezért figyeli meg mindenki és akarja eltenni láb alól. A bizonytalan és törékeny egyéni és kollektív önértékelés könnyen elvezet a valóság torzításához.
Mindenkinek van egy kis apakomplexusa.
A bántalmazó általában azt érezteti az áldozatával, hogy túlságosan nagy ügyet csinál a dologból.
Freud ismétlési kényszernek és hatalmi ösztönnek nevezte azokat a jelenségeket, amelyeket (...) trauma vált ki. Mindezek olyan, általunk kifejlesztett, automatikus szokások, amelyekkel igyekszünk megvédeni magunkat, nehogy a rossz, a fájdalmas még egyszer megtörténhessen.
Az egyik tanulmány orvosai kimutatták, hogy a düh és keserűségcsomag hordozása, kockázatot jelent mentális betegségre, depresszióra, szorongásra, továbbá agyvérzésre, szívbetegségre és szívinfarktusra. Ki gondolta? A megbocsátás jót tesz az egészségnek.
Minden akaratlagos mozgásban benne van a gondolat, amely elindítja az izomzat megfelelő összehúzódását. Ezért nem elképzelhetetlen az sem, hogy a gondolat akadályozhatja is a mozgást.
Ha egy pszichoszomatikus tünet jelentkezésekor közbeavatkozunk, akkor csak állandósíthatjuk a tüneteket. Figyelmet fordítunk rájuk, és pont ez a céljuk. Ezért ellenjavallott foglalkozni velük.
Néha az emberek viselkedésükkel boldogtalanságba vagy veszélybe sodorják magukat. Konfliktust keltenek, amikor nincs rá szükség. Akkor is benne maradnak egy bántalmazó kapcsolatban, ha lenne lehetőségük kilépni belőle. Látszólag ok nélkül feladják a saját céljaikat. Az irracionálisnak tűnő viselkedés érthetővé válhat, ha kiderül, mi célt szolgál. Néha azért veszekszünk valakivel, mert a heves érzelmek miatt kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Ha gyűlölnek minket, az is jobb, mintha nem vennének rólunk tudomást. Néha jobb együtt lenni bárkivel, mint egyedül lenni. Néha könnyebb feladni valamit, mint kudarcot vallani. Néha jobb a betegség miatt kudarcot vallani, mint egyszerűen csak kudarcot vallani. Tudatalattink énünk védelmében kialakított pótcselekvései értelmetlennek tűnnek, ha nem tudjuk, miért alakultak ki.
Sok apró gyötrelemből jelentős szorongás keletkezik.
Az összes gondolatunk ott kering a fejünkben, még akkor is, ha nem akarjuk.
A tudatos mentális folyamatok rendszerint követik, nem pedig vezetik azokat a cselekedeteket, amelyek gyors válaszok a környezeti ingerekre. A reaktív válaszok esetében a tudomásunk arról, hogy mit tettünk, s hogy mi késztetett bennünket rá, csupán olyan luxus, amire csak néhány ezredmásodperccel a cselekedet után teszünk szert.
Az elme olyan rendszer, amely látszatokat állít elő tulajdonosa számára. A dolgok például ezüstnek látszanak, vagy kis ablakúnak, vagy repülni látszanak, annak eredményeként, ahogyan az elme az élményeket létrehozza. Ha pedig az elme képes elérni, hogy "megtapasztaljunk" egy repülőgépet, miért ne tudná megteremteni önmaga élményét, ami ahhoz a gondolathoz vezet bennünket, hogy az elme okozza önnön cselekedeteit. Az elme megteremti ezt a folytonos illúziót; valójában nem tudja, mi okozza önnön tetteit. Bármilyen tapasztalati akarat zakatol is a gépházban, a gondolat és a tett közötti tényleges viszony talán teljesen felderíthetetlen a gép vezetője (az elme) számára.
A legnagyobb fegyverünk a stressz ellen az a képességünk, hogy megválasszuk a gondolatainkat.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
