Nincs pokolibb, mint a mézesheteket követő bestiális dögunalom, vagyis a hétköznapok beköszöntése.
Ez idáig mindannyian egyfolytában azt hajtogattuk, mit nem akarunk. Talán segíthetnénk egymásnak, ha mostantól arról beszélnénk, mit is akarunk, ahelyett, amit nem.
Problémáim voltak. Megküzdöttem velük, és végül nem ők emésztettek el engem, hanem én dolgoztam fel őket.
Számolgatni kezdtem a bajaimat. Ez jól bevált trükk, sokan alkalmazzák: én és az emberiség. Ha van 1, azaz egy alapos nyomorod, ám ez oly riasztónak rémlik, mint egy atombaleset, helyette inkább foglalkozz a körülményekkel. Meglátod, mennyi bosszankodni valód jön össze: a meteorológiai nüanszok, a szomszédok, a kocsid, anyád, férjed, fiad - vagy amit akarsz. Megőrülni bármitől lehet, bár ez nem megoldás semmire. De hát nem a valódi megoldások elől futunk élethosszat?!
Ebben a városban szép számmal akadnak súlyos gondok. Hogy mindjárt a legkisebbet vegyem elő, elegendő felrónom az utcák légkondicionálásának hiányát.
Némelykor milyen agyafúrtan megbonyolítjuk az életünket, amikor az gubancmentesen is elég érdekfeszítő lehetne.
Az ember általában reggel döbben rá, hogy jóval többet is alhatott volna. Ekkor azonban késő már. Kezdődik a nappal, s én, még mindig a szerelemnél maradva, azon tépelődöm, hogy évezredek óta erről szól az élet és a művészet, s mégis, ahány megfogalmazás, annyiféle arculat. Ezzel ellentétben a reggel mindig egyforma, fel kell tápászkodni: irány a fürdőszoba, a konyha, az iroda. Hallottunk már gyöngyéletről, de gyöngyreggelről soha.
Már fel sem kell néznem, úgy teszem a dolgomat; minden mozdulat magától jön, s közben olyan érzésem van, mintha egyidejűleg egy másik dimenzióban járnék, emlékképek között. Ez az öregség.
Aki azt állítja, hogy reggelente tök laza, szemernyit sem ideges, és egyáltalán nem tanúsít kötözködő magaviseletet szeretteivel szemben, az szemenszedett hazug.
A biztonság gyáván kerül téged.
Kertváros: próbálj meg olyasmit tenni, amit szomszédod nem vesz észre, s ha ez sikerül: csodát tettél!
Nem látjátok, miféle ócska bolhacirkuszban élünk? Óriási csinnadrattával próbálják bedumálni nekünk, hogy az nem is bolha, hanem elefánt!
Csodátlanná, varázstalanná vált az engem környező világ. Ha bekapcsolom a rádiót vagy a tévét, ha kinyitok egy újságot, folyton olyan érzésem támad, mintha erőltetett szilveszteri hangulatot akarnának rám tukmálni. Holott ezt a kínlódást szilveszterkor is rühellem.
Nem hiszem, hogy a szakácskönyvek által rögzített súlyadatok összefüggenének a végeredménnyel. Az egész méricskélési huncutság pusztán arra való, hogy misztifikálja a világ legprimitívebb szemfényvesztését, azaz a sütés-főzést. Ezáltal ad hatalmat a nők kezébe.
Tökéletlen vagyok! Nem követem a divatot! A divat se kövessen engem! Nem kellenek a selyemcukor idillek! Igazi nőt akarok!
Nem lehet különválasztani a rútat a széptől, a sötétet a világostól, a halált az élettől, a valót az álmodottól. Magánvilágom mindezekkel együtt teljes, nélkülük lakhatatlan.
Természetes információéhünkben vajon észrevesszük-e, mit nézünk nap mint nap, főként étkezéseink közepette? Szörnyethalt, meggyilkolt, felrobbant, megfulladt, agyonütött, szétroncsolt, szitává lőtt felebarátaink ránk nem tartozóan személyes tetemeit bámulva falatozunk. Már nem is érezzük, hogy leskelődünk, illetéktelenek vagyunk. Műkedvelő halottkémmé tettek bennünket. Na persze, mi nemigen ellenkeztünk. Csók a médiának.
Ha éppen közömbösen hagyott az élet, ha egy időre bensőleg is a köznapokhoz szürkültem, női aurám sem ragyogott köröttem: olyankor csupaszon is járkálhattam volna, az eb se pillant rám. Hanem mikor zúgott a vérem, és ruganyosnak éreztem porcikáimat, s szálldosva lépkedtem, és áttündökölt rajtam az életvarázs, megpörgettem magam körül pasasokat, nőket egyaránt. Miként mindenki más, ki épp e kivételes ajándék állapotában leledzik.
Egy pasast nem bír felizgatni, melyik bútordarab alatt lappang a hordott zoknija! Tökmindegy neki, hogy pofával lefelé vagy fölfelé teszi-e a fedőt az asztalra! Fel se érhet hozzá a vécépapír problematikája, miszerint annak a faltól kifelé, és nem fordítva kell tekerednie. Egy férfinak a munkájával egyenértékű a családja, és ha valami egy kicsit fontosabb, az a sütemény!
Á, nem vagyok én nyakra-főre alkoholista! Úgy vagyok, mint az állat: csak akkor iszok, ha szomjazok.
Ha valami sérelem vagy baj éri, a fájdalmat félre kell tenni néhány napra, akár az esti lapot, olvasatlan. S mire egy hét múlva odanéz, másként látja már, miként a múlt heti újság hírei és szenzációi is elavulnak pár óra alatt. Szinte magától kikristályosodik minden.
Regényeset mesél a csend.
Nemrég egy kutatócsoport azt vizsgálta, hogy az emberek hova szeretnek járni. A karibi szigetekre, könyvtárba, moziba, szvinger klubba, színházba, raftingolni? A felmérés eredménye szerint az emberek legszívesebben vécére járnak!
Néha milyen bonyolult az egyszerű!?
Fogj gyanút, ha tömérdek és mindegyre több dolog bosszant, zavar, fájdít. Nem elképzelhető, hogy veled, a te hozzáállásoddal van a baj? Ez a mi kis ultraintelligensnek tartott civilizációnk valóságos neurózis-nagyüzem! Futószalagon ömlenek ránk a sérelmek, kínok, félszek, őrületek. Bevisznek az erdőbe, megtébolyítanak, becsavarintanak. Ha hagyod.
Tele van a hócipőm, idén már a századik. Üdvös lenne, ha belátnák, hogy a hócipő munkaruha, és gondoskodnának utánpótlásról.
Tudtam, most csorog keresztül rajtam s a lábujjaimat enyhén elzsibbasztva tüstént ki is ürül belőlem az elmúlt napok mindösszes feszültsége. Ha az ember véletlenül nem figyel oda, hogy folyton íjideg feszes legyen, s akaratlan-óvatlan lazít, bizony ez történik: a szervezet méregtelenít.
Noha az értelemre hivatkozunk, az őrület bábozik velünk. A durvaság, amellyel együtt élünk, oly markáns, hogy mellette észrevétlenné törpül minden, ami szelíd, ami a buta szabad szemmel nem látható szép.
A legtöbb ember bólogat telefonbeszélgetés közben, holott ez színtiszta energiapocsékolás.
A gondokat nem oldja meg, ha másokra vetítjük azokat, ha saját bajunkért másvalakit jelölünk ki bűnbaknak.
Ameddig a szem ellát, emberek nyüzsögnek. Kirakatot bámulnak, vagy a cipőjük orrát; maroktelefonálnak, esznek, újságot olvasnak, ölebet cipelnek, sétálómagnóznak, görkoriznak, rohannak. Lehetnénk ennél jobban magunk között?
Vezetgetjük egymást, bár még nem tudni, merrefelé tartunk.
Gyöngéd-szelíddé tette őt a szépség; ám attól fél, hogy hazajutván, a nagyvárosban bizonyossá lesz sejtése: a huszadik századi ember életmódja talán nem embertelen, de nem is emberi.
Különös, neked még nem tűnt fel, hogy mennyire nem foglalkozunk az érzelmeinkkel a közönséges napokon? Mintha nem is volnának.
Aki éjnek évadján telefonál, jó ember nem lehet. Oké, megengedem neki: embernek esetleg még elmegy. De biztosan nem kellemes hírt akar közölni. A barátságos közlendők ráérnek reggelig. Rendszerint.
Odakinn nyugovóra készül a Nap, ezt orgiával óhajtja megünnepelni, csipkés-fodros felhőkből tépdes magának ágyruhát. Narancsszínű, pompakék, flaskózöld, vérpiros hátteret pingál a levonuláshoz.
Az időhúzás művészetét gyakoroljuk. Elvégre vacsorázni is kell, inni is kéne valamit, és még mennyiféle dolog vár ránk, amelyek bonyolítása közben egymást lehet bámulni, már-már ütődötten. Tisztában vagyunk mindezzel, mégsem könnyű felhagyni vele.
Ha rosszkedvű vagyok, a világ reszketve kénytelen a szemem közé nézni. És bizony, nem sokáig állja a tekintetemet.
- Jobban szeretek észnél lenni. - Szünetet sem tartva? Mi értelme?
Manapság persze nyugodtan lehetnek az embernek előérzetei. Nem kerül semmibe, ráadásul mindig történik valami, tehát az előérzet betölti hivatását.
Az élet unos-untalan ismétli önmagát, a nap valahányszor reggel kezdődik, és az ágyban ér véget.
Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán éppen e tulajdonságukban hordozzák a csodát.
Mostanában hadilábon állok a világgal, nincs ebben semmi különös. A világ egyébként mindig ilyen volt, legfeljebb én viszonyultam hozzá túlzott megértéssel. Ennek azonban vége. Vajon bele mer-e pillantani haragos tekintetű szemembe?
Momentán valami moszattal, vagy egysejtűvel cserélnék legszívesebben. Valamivel, ami a létezés gyönyörétől eltelve, gondolattalanul vegetál.
A szabályos közlekedés és az utópia, szinonimák.
Az előzés egyetlen kritériuma az a bizonyosságunk, miszerint a szembejövő gyáva féreg, tehát még időben félrekapja a kormányt, és fejre áll az árokban. Egyébként az ilyen nagyarcú fickók kocsijára készül a "Ha nem tetszik, ahogy vezetek, akkor tűnés a járdáról!" szövegű matrica.
Úgy látom, a szabályok sok esetben csak arra valók, hogy általuk kisajátítsanak valamit.
A járókelő olyan ember, aki jár, orra bukik, s felkel. És újra elölről. E kifejezésbe belefér az emberi sors.
A férfiaknak azért nő a szakálluk, hogy borotválkozzanak, azaz ne kelljen reggelit készíteniük.
Tengerszem hártyás jegén táncolsz, hóval borított jegenyefenyők alatt. A hó szinte izzik körös-körülötted, gyöngéd kékre halványítva az éjjel feketéjét, a telihold elmosódik a párában, és mintha higanyezüstöt verítékezne, szellemképesek a csillagok, s oly közel hajol az ég a földhöz, hogy már-már összeölelkezik vele. Rideg gyönyörűség, téli mese. Az életed. Táncolsz, félszegen, attól tartva, hogy beroppan alattad a vékony jég, táncolsz, részegülten, már nem törődve a jeges mélységgel, s egyszer csak felemelkedsz. Felujjongsz, hiszen szárnyalsz, ám ekkor elbotlasz, kékre-zöldre ütöd magad, de felkelsz, és kezded elölről, és folytatod, amikor megroppan a jég, és térdig merülsz a vízbe, kibotorkálsz és táncolsz, mígnem merevre fagynak a csontjaid, táncolsz lassulón, hanyatlón, s ha kibírod, felébred a Nap és megmelenget.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
