Az interneten virágzik az intolerancia, ahol a megfontolt és mértéktartó megnyilvánulásokat a kattintások elmaradásával büntetik, a Facebook és a Google láthatatlan algoritmusai olyan tartalmak felé terelnek, amelyekkel eleve egyetértünk, az ettől eltérő hangok pedig elnémulnak, hogy elkerüljék a kitöröltetést vagy a kigúnyoltatást. Ennek az a következménye, hogy egy olyan zárt térbe kerülünk, amelyben, bármelyik oldalon álljunk is, eleve úgy fogjuk érezni, hogy jogunk van gyűlölni azt, amit épp gyűlölünk.
A tévé nem a valóság! A való élet tükre.
Ez egy modern gyerek: nemcsak apja van, hanem appja is. Az anyukája ugyanis egy könyökvédős főkönyvelő alaposságával naplózza a baba életét egy - isten tudja, honnan kikukázott - mobiltelefonos alkalmazással, tudniillik hogy mennyit aludt, evett és kakáit. Tényleg szó szerint minden szarra van már alkalmazás.
Az emberiség úgy teszi fel magát az internetre, mintha nem lenne holnap. Nincs is, hiszen a Facebook két dologról szól. A Most-ról és az Én-ről. Holnap és Te nincs. Ez futás a sötétbe.
A tévében látott dolgok többsége - sajnos - létezik.
A televíziós technika ma már annyira tökéletessé vált, hogy a műsor szereplői is csak technikai eszközök benne...
Az igazi újságolvasás nem egy vagy talán két nyomorúságos napilapocska felületes átlapozása. Az igazi, mert az észt és a látókört egyaránt tágító újságolvasásban az összes piacon (vagyis a trafikban is) megtalálható újság bennfoglaltatik, ha nem is elejétől végig, de azért legalább nagyjából, ami azt jelenti: szalagcím, vezércikk, legfontosabb rovatok, legfontosabb vélemények, valamint legfontosabb (kül- és bel-) politikai, helyi, gazdasági, tudományos, sport-, kulturális, társadalmi hírek satöbbi.
Az újságeladás minden szeriőz trafik fő tevékenysége, és a vevő, illetve az újságvásárló azt szeretné (amennyiben nem tartozik már eleve egy meghatározott nyomdatermék intellektuálisan, érzelmileg vagy politikailag elkötelezett törzsolvasói közé), hogy a trafikos ennek megfelelően ellássa tanáccsal, felvilágosítással, és adott esetben szelíd nyomatékkal vagy nyomatékos szelídséggel rávezesse a számára mint kuncsaft, olvasó vagy újságvásárló számára az adott napon, adott pillanatban, adott hangulatban az egyetlen megfelelő lapra.
Furcsa, (...) ahogy az újságok a maguk igazságait nagy, vastag betűkkel világgá kürtölik, hogy rögtön azután a következő kiadásban újra kicsivel írják, vagy egészen megfeledkezzenek róluk. Ami a reggeli kiadásban igazság, az az esti kiadásban hazugság, (...) ami az emlék szempontjából azonban nem játszik túl nagy szerepet. Emlékezni amúgy sem az igazságra szoktak, hanem csak arra, amit elég hangosan szétüvöltenek vagy elég vastag betűvel kinyomtatnak. És ha egy ilyen emléksusogás egyszer elég hosszan tart, (...) abból történelem lesz.
Az újságban a hírek sokkal inkább érdekelnek, mint az árfolyamok, mert ezek már (...) a tegnapot jelentik, a hírek ezzel szemben tulajdonképpen a holnap árfolyamai.
A reklám olyan, mint a madarász csalogató füttyögetése. Addig dicsérgeti a gyönyört - amelyhez úgy juthatunk, ha vásárolunk, mint a boldog idióták -, amíg végül elveszi tőle a kedvünket. A közönség gürcöl, nem győz takarékoskodni, hogy kijöjjön a hónap végéig, retteg az elbocsátásoktól, a munkanélküliségtől, az AIDS-től, a drogtól, napról napra világosabban látja, hogy soha nem fog tudni úgy élni, mint azok ott a reklámfilmeken. És ez idővel elkeseríti. Azután megérti, hogy a reklám, amelynek feladata az volna, hogy eladjon, valójában őt vásárolja meg. A reklámipar felpiszkálja a vágyait, palira veszi őt, győzködi, hogy szüksége van különféle tárgyakra, és végül rossz lelkiismeretet kelt benne.
A reklámipar nem termékeket vagy ötleteket árusít, hanem a boldogság lenyűgöző, de hamis illúzióját. Ez a henye és habzsoló lét olyan, amilyennek a gazdag fogyasztók örömteli életét képzeljük. El kell bolondítani a nagyközönséget egy olyan életmód mintájával, amelyet csak úgy lehet fenntartani, ha a lehető legsűrűbben felújítjuk a ruhatárunkat, a bútorainkat, a tévénket, a kocsinkat, a háztartási gépeinket, a gyerekjátékokat, minden használati tárgyunkat, még akkor is, ha ez teljesen fölösleges.
A reklámipar nem boldogságot árul - éppen ellenkezőleg: rosszkedvet és aggodalmat gerjeszt. Haragot és hiányérzetet.
A reklám: illatosított hulla. Azt szokták mondani a halottról: "Egészen sima az arca, olyan, mintha mosolyogna." Ugyanez áll a reklámra is. Halott, de örökké mosolyog.
Ma a reklámfotózás dögletesen jelentéktelen és lapos, attól, hogy minden erővel reklámozni akar.
A média nehéz helyzetbe hozza a fiatalokat: két rossz közül választhatnak. Az egyik oldalon áll a kigyúrt férfi, a tökéletes külsejű nő, az ünnepelt sportoló, a szép ruhák, a siker (...). És mi van a másik oldalon? A való világ!
A mi világunk megkettőződött a kép és a képernyő világával, amely előbb-utóbb versenyre kel a valósággal.
A műsoridőt meg lehet venni, de az ember véleményét nem.
Az utcán (...) általában kedvesen szólítanak meg. Aki be akar szólni, maximum a Facebookon teszi.
A szórakoztatóipar kulcsszereplő a tömegbefolyásolásban, és ha a showbiznisz irányítói vagy a médiában dolgozók nincsenek tisztában önmagukkal, a feladatukkal, akkor tévútra viszik az emberek millióit, még ha jó is a szándékuk. Tömegekhez szólni felelősség. Nagy felelősség.
Az álarc mögött elhangzott szavak merészebbek lehetnek a pőre arccal kimondottaknál, ám ez még nem jelenti, hogy őszintébbek is volnának.
A hírnevet sosem mi nyerjük el, mindig ajándékba kapjuk.
Az "itt és most" ittje kezdi elveszíteni a jelentését. Még mindig a "most"-ban élünk, de már nem az "itt"-ben, legalábbis már nem magától értetődő természetességgel. A világ másik felén vagy tőlünk néhány utcányira élő emberekkel csetelünk, a fizikai távolság nem számít.
Az, hogy hol tartózkodik az ember teste, semmit sem mond arról, hogy hol van lélekben, vagy mire irányulnak az érzékszervei. Az ember figyelme egy apró képernyő közvetítésével egy definiálhatatlan online térbe vész; itt kerül sor a találkozásra a másikkal, aki úgyszintén nincs teljesen jelen azon a helyen, ahol a lába a földdel találkozik.
Külső memória formájában mindnyájan magunknál hordunk egy memóriát: a mobiltelefonunkban és a komputerünkben. Többé nem szükséges megjegyeznünk a dolgokat. A tudás már nem az az olvasással, újraolvasással, összpontosítással és gyakorlással elsajátítandó dolog, mint régen, hanem eleve rendelkezésre áll. Lehetsz tudatlan, hiányozhat belőled minden érdeklődés, és mégis az ismeretek végtelen tárházával rendelkezhetsz. Az internet nem tesz különbséget ember és ember közt, csak legyen hozzáférése.
Vannak, akik állandóan Facebook-szemmel nézik a világot, egyfolytában a lehetséges tweet vagy állapotfrissítés lehetőségére vadászva. Ebben önmagában talán még nincs is semmi rossz. Az írók is mindig éhes ragadozótekintettel nézték a világot, amely számukra nem volt egyéb lehetséges témák gyűjtőhelyénél.
Azok a fiatalok, akik gyakran ülnek a Facebook előtt, boldogtalanabbnak érzik magukat. (...) Mindenki olyan szépnek és boldognak mutatja magát, hogy elég csak végigpörgetned a nyitóoldalt, és máris tiszta lúzernek érzed magad.
A mobilozás egyik hátránya, hogy a fáradtságot gyakran szomorúságnak mutatja.
Manapság a karácsonyt már ugyanúgy reklámozzák, mint egy világra szóló sporteseményt vagy zenekarok sztárjainak a fellépését.
A folyamatos online jelenlét káros is lehet, mert eltereli a figyelmet a valódi minőségről.
A propaganda évszázadok, sőt évezredek óta ugyanúgy működik, ami változik, az a módszer.
Négy fal között kuporgunk a közösségi média társaságában, és éljük ezt a bizarr módon nyilvánosság előtti, mégis elszigetelt életet, miközben elfelejtjük, mi is szabadítja fel igazán az endorfinokat: az aktív, szabadban töltött társasági élet, melyben olyanokkal osztozunk, akiket szeretünk.
A Facebook-ismeretségek skálája még szélesebb, mint a hagyományos barátságoké. Míg a hagyományos "barátság" a legnagyobb intimitástól az alkalmi ismeretségig terjed, a Facebook-"barátság" spektruma a legnagyobb intimitástól a "virtuális idegenig" vagy a "totál idegenig" húzódik.
Elég, ha beleolvasunk bármelyik honlapon a kommentek sorába, és máris kijózanító ízelítőt kaphatunk az ellenszenvből és az antihumánumból, amivel embertársaink egymás iránt viseltetnek.
Menővé vált (...) a közösségi médiafelületeken, hogy az ember magáról dicsekedjen. Régebben pont az volt a cél, hogy legyél szerényebb. Ma pedig ott van a kényszer például, hogy posztoljak arról, ha díjat nyertem.
Emlékszel rá, mikor történt utoljára, hogy egy nyaralás alkalmával nem használtál elektronikai készülékeket, mivel nem volt internetelérhetőség? Fogadjunk, hogy kipihenten tértél vissza, és csak ámultál magadon, mennyire könnyű volt kikapcsolni. Az a jó hírem van, hogy egész évben megtarthatod ezt az érzést, ha korlátozod saját magad!
Lehet élni Facebook nélkül, internet nélkül viszont nem.
A gép meg tudja mutatni, mi történik a világban, mi történt régen és jószerivel azt is, mi fog történni ezután. Gombnyomásra megjelenik benne minden elképzelhető kép és film. És sok elképzelhetetlen is.
Ki gondolta volna, hogy amikor végre sikerül eltávolítani az őröket, akik valaha olyan nagy szigorral ellenőrizték az írott szót, és mindenki kézhez kapja a publikálás eszközeit, az elmék válaszul ennyire beszűkülnek, ilyen sokan lesznek teljesen alaptalanul biztosak a dolgukban, és ilyen erősen felcsap majd az intolerancia és az önbíráskodás?
Elkerülhetetlen, hogy a tudományos világ magabiztosan tudjon táncolni a hitelesség és a hihetőség határán álló borotvapengén, akár egy bulvárlapban is. Meg kell tanulni megszólítani az embereket azokon a csatornákon, amelyekre nyitottak.
A tudományok művelői értik a szakmájukat, sőt jobban értenek hozzá, mint a bulvársajtó munkatársai. Természetesen kuruzslóktól vagy áltudományos oldalakról sok mindent össze lehet szedni az interneten, de ne feledjük, hogy a kutatók nem véletlenül tanulnak annyit egy adott témában. Ezeknél az ő véleményükre érdemesebb lehet odafigyelni, mint a fodrászéra vagy a szomszéd ismerősének az unokatestvérére.
Az a baj az emberekkel, hogy manapság a Facebookon szerzik az információjukat, ott meg mindenki szeret a jól értesült képében tetszelegni.
A politika és a szórakoztatás elválaszthatatlanul összefonódott, bár az előbbi célja mindig is a figyelem elterelése, az utóbbié pedig valós élet-halál kérdés volt.
Egy műsor soha semmiben senkit nem tud befolyásolni. Bizonyos dolgokat meg tud benne erősíteni. Mondjuk, maga szereti a macskát, és én csinálok egy macskaellenes műsort, ön engem utálni fog. Ha én macskaimádó műsort csinálok, akkor pedig mindazok, akik utálják a macskát, azt fogják mondani, hogy én egy barom vagyok. Nem hiszem, hogy a televízió, az újság, a rádió meg tud embereket változtatni.
A tradicionális tudásképző intézmények - újságírás, egészségügy, egyetemek, tudományos műhelyek és így tovább - presztízse egyre csökken. Különböző információs univerzumok alakulnak ki, ami a törzsi logika felé mutat, és ez erőszakosabbá teszi a közbeszédet. A totális bizalmatlanság kezd normává válni. Márpedig: aki semmiben nem bízik, bármiről meggyőzhető.
Az ember megpróbálja értelmezni a világ dolgait, de ha nincs elegendő tudományos ismerete, akkor téves konklúziókra is juthat. Sokkal jellemzőbb ennél, hogy nem saját kútfőből magyarázzuk a dolgokat, hanem másoktól vesszük át a magyarázatokat. Manapság az interneten terjed a legnagyobb sebességgel a butaság.
Az internetnek nagyjából a 95-99 százaléka szemét: teljesen értéktelen információk, hihetetlen mennyiségben. Nekem vannak kedvenc oldalaim, az egyikről például megtudhatjuk, hogyan vágjuk le gyerekünk haját. Nos: "Ne körömollóval, mert az kicsorbul...".
Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést. A reklámtól valósággal irtózom. Feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni.
Az emberek ma már talán jobban ismerik az internetet, de nem sokat fejlődtek abban, hogy észrevegyék, ha meg akarják vezetni őket.
Semmit ne higgy el az újságoknak és a hirdetőtábláknak! Ami nyomtatva van, az hazugság.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
