Mesés kalandjaink tervezgetése közben tartsuk észben, hogy a természetben semmire nincs garancia. A guatemalai dzsungel tukánjairól és Tanzánia ivóhelyeinek elefántjairól őrzött minden egyes emlékemre jut egy másik, amikor egy kenuból bámulok valamelyik hondurasi tó ködébe, hasztalan keresgélve lamantinokat, vagy ahogy mesebeli hegyi túrát teszek India ormaira, ahol magasra nőtt fűből rengeteg van, de tigrisből egy sem.
Olyan arányban halnak ki a Föld fajai, amit a dinoszauruszok kora óta nem tapasztaltunk, és mindezért mi, emberek vagyunk a felelősek. Sok faj a fennmaradásáért küzd az élőhelye eltűnése, a klímaváltozás vagy a környezetszennyezés miatt. A legtöbb, amit tehetünk, hogy segítünk megállítani vagy visszafordítani a fajok e tömeges kipusztulását. Óvjuk az élőhelyeiket és a biológiai sokféleséget azáltal, hogy csökkentjük a bolygót terhelő igényeinket, a fogyasztásunkat és a károsanyag-kibocsátásunkat, továbbá védjük a lakóhelyünket övező természetet, vagy természetvédelmi programokhoz csatlakozva bizonyos fajokat. Ha mindannyian megteszünk minden tőlünk telhetőt, azzal hozzájárulhatunk néhány veszélyeztetett faj túléléséhez. Addig pedig élvezzük azt, amink van!
Soha nem érezzük magunkat olyan kicsinek, mint amikor a hatalmas vörös- és mamutfenyők között sétálunk.
Az, hogy a lombhullató fák minden évben megváltoztatják a színüket, és a leveleik lehullanak, annyira hétköznapi, hogy nem mindig szánunk időt a varázslatos szépség megcsodálására, amellyel ilyenkor megfestik a tájat.
Nem lehet a gyerekeket túl korán bevonni a természetvédelembe.
Van valami igazán felemelő abban, ha megpillantjuk azt a virágot vadon, amit korábban csak vázában láttunk.
Az ember nem uralkodik a természeten, hanem inkább függ tőle.
A természetnek nincsenek elvei. A természet semmi ésszerű okkal sem támogatja azt a hiedelmet, hogy az emberi élet tiszteletre méltó. A természet közömbösségében nem tesz különbséget a jó és rossz között.
A természetnek ugyanúgy részei a felbontó folyamatok, mint a felépítő folyamatok. Csak hogyha a teljes egységgel találkozunk, akkor válhatunk mi is a teljes univerzum részévé.
A világ tele van válaszra váró csodálatos talányokkal. (...) Hogyan nő egy szilvamag nagyságú makk húszméteres fává, amelyen ráadásul ötven különböző állatfaj él. Vagy, hogy hová repülnek télen a madarak. Hogyan úsznak a halak. Milliónyi hasonló kérdés van, és utazás közben választ kapunk jó néhányra. Szóval hegyezzétek a fületeket, tartsátok nyitva a szemeteket, használjátok az orrotokat, nyelveteket, ujjatokat, hogy minden érdekeset és újat meglássatok, megszimatoljatok, megízleljetek és meg is fogjatok.
Most is, hogy visszagondolok hajdani erdeim sorára, a hegy felől gyönyörűen zúg bükkös erdőnk orgonája. S ha majd mélyebbre költözöm, érzéstelen rommá omoltan, egy hang közelről súgja még: Én is az erdő fája voltam.
Az élet tendenciája a terjedés, a magasabbra jutás, a sokszorozódás.
Csak ülök csendben, semmit sem csinálok, a tavasz eljön, és a fű nő magától.
A virágok illata a lelkeket egymáshoz kötő ima.
A tulipán ihlet, a tulipán inspiráció; szépség árad a színeiből, és szerelem a szirmaiból. A tulipán egy gyönyörűséges kert, hat szirma hat irányba hint vágyat és örömet. A tulipán önkéntelen mosolyra késztet, mely megérinti a szívet. A tulipán jelképezheti a szerelmet, de ugyanakkor a mély szomorúság csokra is lehet. A tulipán a keserű igazságot édes álmokká varázsolja egyszeriben, a rozsdás vasat csillogó ezüstté, a vad tekinteteket édes nevetéssé.
Ha a Tavasz öleli a kerteket, s ígér künn dús aratást, Ha a szemed örül, ahogy lát lebegő virágszirom-havazást, Ha zápor s napfény zuhog, s frissít csipkefinom levegőt, Én itt maradok, sehova se megyek, nekem ez szép itt, e föld!
A vadon olyan kérdésekre is választ rejt, amelyeket az ember még feltenni sem tanult meg.
Az emberhez nem szólnak hangok a kövekből, növényekből vagy állatokból, és ő sem hiszi, hogy hallják, ha beszél hozzájuk. Kapcsolata a természettel megszűnt, és ezzel kiveszett belőle az a mély érzelmi energia is, amelyet e kapcsolat táplált.
Kerek háromszáz esztendő Vackorfának elegendő, Sok víg hajnal, sok kis madár Bogas ágam meglakta már, Sok avar gyűlt meg alattam, Sok kis magnak bölcsőt adtam, És gallyaim vígan hordták Gyermeküket, a vackorkát, Megtermettem fiam, lányom, Most megtermem hervadásom.
A békés téli táj fölemeli a lelket és lebontja a barikádokat.
Szirten tűnődni ár s dagály felett, Kószálni erdők árnyas, mély során, Hol más világ csodái rejlenek, S halandó láb nem is járt még talán, Felkúszni bérc járatlan oldalán, Hol a vadonnak vadja csörtet, és Lenézni habzó vízesésre, lám: Ez nem magány, - a Természet mesés Országával való meghitt beszélgetés.
Van valami lelket simogatóan egyszerű és üdítő abban, ha a természetben lehetünk, ha kihasználjuk a szabad ég adta lehetőségeket, ha odafigyelünk Természetanya ajándékaira, és két kézzel ragadjuk meg a tavaszt, a nyarat és az ősz, a tél friss, derült napjait.
A természetben lenni annyi, mint a váltakozó évszakokra hangolódni és a minket körülvevő világból a legjobbat megkapni. A bársonyos szirmok tapintását, a sima fűszál nyikorgó hangját, a pitypangszöszök légies táncát. Jelen lenni és létezni, soha semmit nem elmulasztani.
Mászd meg a hegyeket, és hallgasd meg örömhíreiket! A Természet békéje úgy árad majd beléd, ahogy a napfény árad a fákba. A szelek saját frissességüket fújják beléd, a viharok saját erejükkel töltenek fel, míg gondjaid őszi levelekként hullanak le rólad.
A korral egyik örömforrás zárul be a másik után, ám a Természet örömforrásai sosem hagynak cserben!
Nem foghatjuk igába az anyatermészetet, hogy a lehető legtöbbet csikarjuk ki tőle. Egyszerűen át kell adnunk magunkat az ő tempójának, úszni az árral, lemondani az irányításról és tiszteletben tartani a kiszámíthatatlanságát.
Én vagyok az erdő, e földből származom, őseim az égbolt a fejem felett, lábam a földön áll, és hálás vagyok.
A tavasz a merészség és a kísérletezés ideje, ahogy az erdei állatokon is láthatjuk, amelyek először repülnek ki a fészkükből, vagy ugrándoznak távolabb az anyjuktól. Ebben az évszakban minden felgyorsul, és mindenki magából tudja a lehető legtöbbet kihozni.
Hát nem igazi őszi nap van? Épp az a csendes melankólia, melyet úgy szeretek - mely harmóniát teremt élet és természet között. A madarak már hazaútjukról tanácskoznak, a fák felöltik a hervadás lázas, avagy épp halovány színeit, és kezdik behinteni a földet, hogy az ember még lépteivel sem zavarná meg föld és lég pihenését, míg olyan illatot árasztanak, mely tökéletes enyhszer a nyugtalan léleknek. Pompázatos ősz! Egész lelkem rabul ejti, s ha madár lehetnék, mindenütt az ősz nyomában szállnék a világban.
Vajon szereti a hó a földeket meg a fákat? Amikor jó melegen bebugyolálja őket fehér takaróba, talán azt mondja nekik: "Aludjatok csak, amíg újból eljön a nyár."
A tél a tündérmesék ideje. Természetanyácska csillogó ruhába öltözve köszönti az évszak mitikus teremtményeit, míg a téli álmot alvó állatok meleg ölébe és kényelmes faodvakba fészkelik magukat.
A természet legyen tanítód. Világa gazdag, s míg áldását ontja szívünkre s ránk - egészség lehelte bölcsesség, vígság lehelte igazság.
Éljük meg a múló évszakokat; szívjuk be levegőjét, kortyoljuk nektárját, ízleljük meg gyümölcsét, és adjuk át magunkat a föld hatalmának!
A természet végtelen nagysága megnyugtat: van, ami elillan, akár az évszakok; van, ami fölött nincs hatalmunk, ahogy a fáknak sincs hatalmuk a múló évszakok fölött. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, megszabadulunk a pillanatnyi félelmektől és aggodalmaktól.
Az anyatermészet a legnagyobb múzsánk, leghűségesebb szövetségesünk és legédesebb szenvedélyünk.
A természet az emberi természetet is felemeli.
Gyerekként még tudtuk, hogy semmi sem jobb annál, mint a sárba toccsanni, a hullámok közé csobbanni vagy bőrig ázni az esőben. Ezekben a pillanatokban voltunk - és még mindig, felnőttként is lehetünk - valódi, legjobb, legboldogabb és legbátrabb önmagunk.
Ha az életnek célja van, hát az (...) csakis a természet rendje lehet, a körforgás, és nem létezik gyönyörűbb katedrális annál, mint amit Isten emelt. Alapja az anyaföld, oszlopai az erdők ősöreg fáinak vaskos törzsei, boltíves mennyezete pedig az ég kupolája, melynek rózsaablaka nem más, mint a sziporkázva ragyogó napkorong - az isteni arány tökéletes megtestesítője a világegyetem legtetején.
A nap karéja halvány datolyaszilva a keleti égen.
Száraz levelet hullat a gesztenyefa végrendelkezik.
A növény virágot bont, hogy a méhek rászálljanak és megtermékenyítsék. A gyümölcs elszórja magvait, hogy új növények bújjanak elő a földből, amelyek aztán újra virágba borulnak, hogy odacsalják a méheket, amelyek megtermékenyítik, hogy újra gyümölcsöt hozzanak, és így tovább, a végtelenségig.
Amikor nekivágtunk ennek a hegynek, olyan félelmetes őserdő meredt felénk, hogy szinte visszariadtunk tőle - azt hittük, nem is tudunk a sziklák és fatörzsek kuszaságába behatolni. De amint feljebb hágtunk, a kép barátságosabbá változott. Most már úgy éreztük, hogy egy gigászi kupolacsarnokban járunk, melynek se vége, se hossza; teteje a magasban egymásba olvadó, ölelkező lombkoronák zöld, áttetsző mennyezete, amelyet ezer meg ezer hatalmas oszlop tart: olyan vastag fák, hogy törzsüket három ember is alig tudta volna átkarolni. Egy ilyen erdő végtelen harmóniával tölti el az ember szívét.
A természet újra és újra megmutatja az erejét, hiszen az Univerzumban olyan hatalmas erők működnek, amiket esélyünk sincs befolyásolni. Elhitetjük magunkkal, hogy a táplálkozási lánc tetejére felküzdve magunkat, a technikai forradalmi fejlesztéseinkkel mi uraljuk a bolygónkat, az élővilágot és a természetet. Pedig sokkal sebezhetőbbek és védtelenebbek vagyunk, mint gondolnánk, a természet pedig folyamatosan figyelmezteti az öntelt és beképzelt emberiséget a hibáira, csak éppen akkora már az arcunk, hogy nem tudjuk, vagy nem is akarjuk mindezt tudomásul venni.
A hegyek a látható Isten.
Jobb a hegyen egy rossz óra, mint a falak közt egy jó hét.
Bármerre tekintsünk, a természetből végtelenség fakad.
Búcsúzom, zöld mezők, boldog ligetek, Hol örömöt lelnek a nyájak, Hol bárányok legelnek, néma csönd remeg, S ragyognak az angyallábak, Osztva láthatatlan áldást, S vigadalmat folyvást, Minden virágra és rügyre, Minden szunnyadó kebelre.
Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya, S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra, Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve, S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le, Imára tárja karját az ájtatos Természet, A feltámadt, új nappal kitárult köntösének. S villám-tekintetétől halandók könnye árad Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.
A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni.
A szánkózás az éjszakai hóesésben, csodálkozó őrökkel körülvéve, a legtökéletesebb csendben és nyugalomban, igencsak varázslatos, lélegzetelállító, és végtelenül kacagtató élmény.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
