A gyereknevelés soha nem ér véget. Majd meglátod. Addig neveled őket, amíg csak élsz.
Amióta megszülettél, a Nap számomra miattad kel fel reggel. Jobb emberré tettél, és már tudom, hogy ez volt az első küldetésed, amiért ideirányítottak téged.
A terhesség azzal kezdődik, hogy a társadalom némi erőszakot tesz a férfiak - esetemben több mint negyvenévi - kitartó munkával tökéletlenre csiszolt nyelvhasználatán. A terhesség például az ateistáknál is áldott állapot lesz. Továbbra is terhességnek nevezni minimum félig végrehajtott csecsemőgyilkosság. A nyelvi abortusz bigott híveiből összeállt statáriális vérbíróság jogerős ítélete szerint azért, mert "a gyerek nem teher". Pedig dehogynem. Én láttam a csajomat terhesen. Hát azt nézni is teher, nemhogy hordani.
A szülés után minden hülye minden hülyeséget számon kér az anyán, sőt ezek ellenkezőjét is.
Minden gyerek olyan, mint régen a szovjet pezsgősüvegek. Negyven évig nem tudod kirakni a lakásból.
A gyerek nem gond. A gyerek feladat, kötelesség, kihívás, aggodalom, fáradtság, de nem gond. A gond a betegség, a társtalanság, a munkanélküliség, és az, ha nincs hol lakni, nincs mit enni, ha lőnek az utcán, és menekülni kell. De maga a gyerek, ez a belőlünk sarjadt, ránk bízott, ártatlan és magatehetetlen emberi lény fogalmilag sem lehet gond. A gyerek áldás.
Nincs rossz baba. Jó baba sincs. Baba van. Tömény, tökéletes csoda.
Az embervezetéshez (...) sajnos, nem kell jogosítvány, ezért mindenki gondolkodás nélkül ugrik bele fejest, mint egyszeri hülye a Balatonba.
A gyerek a kapcsolatot nem teszi sem jobbá, sem rosszabbá. Nem nyírja ki és nem menti meg. (...) A gyerek ugyanis egy probléma nélküli megoldás. Karácsony nélküli ajándék. Randi nélküli rózsa. Helyzet nélküli gól. Érdek nélküli érték. Új fejezet egy tiszta lapon.
A gyerek próbára tesz mindent, ami vagyunk. Mindent, amivé lettünk a születéséig. Levizsgáztatja az összes tudásunkat, tapasztalatunkat, képességünket és erényünket, amit felhalmoztunk az eljövetele előtt.
Ha nem lenne gyerekem, több pénzem és szabadidőm lenne. Kipihentebb, egészségesebb, sikeresebb és világlátottabb lennék. Boldog lennék. Nem ugyanúgy, mint most. Máshogy, de ugyanannyira. Hogy akkor miért csinálom? Mert vállaltam. Hé, ezért hívják gyerekvállalásnak! Vállalni nem a könnyebbik utat szoktuk, hanem az áldozatot.
Attól még, hogy szülő lettél, nem lettél több a többi embernél. Attól még, hogy nem akarsz szülő lenni, nem vagy okosabb. Ne oktass ki és ne ítélj meg másokat.
Az anya nem csak a testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel.
Az anya (...) a legfáradhatatlanabb szolga, és a legnagyobb tanító a házban. Ha ő él, az élet tele van hegyekkel. Amikor már nem lesz, ha meghal, akkor mindent elönt a szomorúság és a víz.
Az anya akkor is felöltözteti gyermekét, ha ő maga fázik, akkor is megeteti gyermekét, ha ő maga éhes, akkor is megnyugtatja gyermekét, ha ő maga aggódik. Valójában fárasztóbb az élete, mint egy szolgálóé. Ám hogy tudna a gyermek megtanulni szépen enni, és helyesen beszélni az anya gondoskodása nélkül?
Az anya az, aki gondoskodik a gyermeke ennivalójáról, a ruhákról, amiket visel. És a nyugodt alvásáról. Illetve arról, hogy a gyermeke ne betegedjen meg. Ez a személy otthon szolgálóként dolgozik, ugyanakkor mindenkit tanít a háztartásban.
Egy fiú apjának lenni nem jog, hanem ajándék.
Én egyébként előírnám az összes szülőnek, hogy szeresse a gyerekeit. Aki nem így tesz, attól meg rendesen elvenném.
Tudod, nagy fájdalom ez. Amikor itt van a gyereked. Megszülöd, szenvedsz vele, aztán rájössz, nem tudsz vele mit kezdeni. És amikor arra döbbensz rá, hogy szeretni se tudod, mert magadat is utálod, akkor aztán végképp elkeseredsz.
Lenyomatok vagyunk. De nem maradunk itt örökre. Én is lenyomat vagyok, meg anyám is, aztán eltűnünk, és senki sem fog emlékezni ránk. Egyedül annyi marad belőlünk, amennyit képesek vagyunk továbbadni a gyerekeinknek, ha nem csesszük el idő előtt, ha nem ejtünk a gyerekeink lelkén végzetes sérüléseket.
A szüleink (...) aggódtak helyettünk, és ők vállalták értünk a nehéz dolgokat, hogy mi gyerekek maradhassunk. Mindig kinevettük, unalmasnak meg értelmetlennek tartottuk a felnőtteket, pedig megvédtek bennünket, biztonságossá tették számunkra a világot, hogy játszhassunk benne. Nem akarok felnőtt lenni.
Felnőttként már látom, hogy a gyerekek már nagyon fiatal korban megérzik, milyen az, amikor leértékelik őket, amikor a felnőtteket nem érdeklik annyira, hogy segítsenek nekik tanulni. Az efelett érzett haragjuk rendetlenkedésben nyilvánulhat meg. Aligha az ő hibájuk. Nem rosszak. Csak próbálják túlélni a méltatlan körülményeket.
Az a képességünk, hogy életet adhatunk, olyan, mint egy szál gyufa. Használhatjuk nagyon jól és nagyon rosszul is. Egy szál gyufa fényt hozhat egy sötét szobába. De porrá is égethet egy otthont.
A gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért időnként meg kell szabadulni tőlük, mert a gyerek érdeke is, hogy folyamatosan jól rágható és jól szívható, pihent anyja - és persze apja is! - legyen neki.
Elköltözöl otthonról, éled az életedet, vezeted a saját üzletedet... de abban a pillanatban, hogy beteszed a lábad a szülői házba, újra gyerek vagy, az ő fedelük alatt élsz, kijárási tilalom van, és kérdések száza záporozik feléd, ha esetleg ki szeretnéd tenni a lábad az ajtón. Teljesen mindegy, hány éves vagy, mindig a szüleid akarnak lenni, mintha nem akarnák észrevenni, hogy kiválóan elvagy nélkülük is.
A gyerekek a születésük pillanatától fogva eltöltik az ember szívét szeretettel... és rettegéssel. Főleg a kislányok. Mindentől meg akarod óvni őket. És amikor nem tudod, úgy érzed, megbuktál.
A gyermekvállalás mindig hatalmas kockázat Talán egészséges gyermek születik, akinek később szívbetegsége lesz, vagy cukorbetegsége, vagy valami kábítószer-függősége. Talán összetörik a szívét, vagy elvetél, vagy háborúban veszíti el a férjét. Ha csakis olyan gyermekeink születhetnének, akiknek soha semmi nehézsége nem lesz az életben, akkor bizony soha nem születnének gyermekek.
Szülőnek lenni olyan, mint szappanbuborékot tartani a kezedben, amit óvni kell, miközben ejtőernyővel kiugrasz egy gépből, megmászol egy hegyláncot, majd háborúba mész. El akarod rejteni, hogy biztonságban tudhasd, ne érje természeti csapás, erőszak, előítélet és gonoszság, de persze mindez lehetetlen küldetés. Állandó rettegésben élsz, hogy kipukkad a buborék, vagy hogy te magad teszel kárt benne. És tudod, hogy ha az a buborék eltűnik, te is semmivé válsz.
A gyerekek. Róluk szól minden. Az ő létezésük köti le minden figyelmünket, ez tart meg bennünket a helyes úton, e körül forog minden. Átörökítettük magunkat - ugyan hogyan is találhatnánk meg ebben a szabadságunkat?
Az anyai szív mindent megbocsát, és egy idő után minden engedetlenségünk feledésbe merül.
Kezdő szülőként nagy vágyakat dédelgetünk a gyerekeinkkel kapcsolatban: legyen sikeres, népszerű, zseniális. Aztán ahogy múlnak az évek, ezek az igények valami jóval mélyebb vággyá alakulnak. Legyen boldog.
Az anyai ösztön minden észérvet felülír: az igény, hogy szerethessünk és gondoskodhassunk egy teremtményről, akinek szüksége van ránk, erősebb mint a vér köteléke, sőt, erősebb, mint a fajok közti határok.
Büszkén hordozom a vállaimon a családom életének a súlyát. Mert ez egy szülő dolga.
Azt hiszed, csak az igaz szerelem képes összetörni a szívedet, hogy az az, ami az életedet fénnyel járja át, vagy tönkreteszi. Aztán anya leszel.
Egy apának mindig a gyereke mellett a helye, minden nap, bármi áron, hogy érezze a szeretetet, a biztonságot. Egy gyerek bármikor számíthat az apjára, akitől tanácsot kérhet, ha útmutatásra, bátorításra van szüksége.
A gyerekek nem használati utasítással születnek. Mindegyiket külön meg kell fejteni, és mire sikerül, már fel is nőttek.
Senki se tud felkészíteni arra, mi történik, ha gyereked születik. Amikor a karodban tartod a babát, és tudod, mostantól ez a kötelességed. Senki se tud felkészíteni a szeretetre és a félelemre. Senki sem tud felkészíteni a szeretetre, amit a szeretteid éreznek iránta. És semmi sem tud felkészíteni a gyermektelen barátok közönyére.
Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.
Kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: "Tamáskám, én azt kívánom neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal."
Nem az teljesít majd igazán jól a "kemény, versengő, taposó" felnőttéletben, akit már gyerekkorában is "kemény, versengő, taposó" körülmények között neveltek. Éppen ellenkezőleg. Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.
Életművemnek a három gyerekemet tartom. Semmi más nem érdemel elismerést, mint az életük által bizonyítható folytonosság. Semmi más nem közömbösíti az elmúlás keserűségét, mint az ő továbblétezésükből való végső eltávozásom. Nincs a magam számára becsülendőbb bennem, mint a hozzájuk való ragaszkodásom. Ettől vagyok a természet része.
A gyerekként eltöltött létnek is vannak minőségbeli fokozatai, melyeket leginkább a felnőttek kommentárjai jeleznek a bimbózó elme felé. Mert a felnőtteknek (és csak most értem meg, miért) megvan az a csodás képességük, hogy ne vegyék figyelembe, ha épp az a gyerek ólálkodik a közelben, akiről egy különösen kínos beszélgetés folyik. "Ebből soha nem lesz semmi." "A jegyei rosszabbak, mint az apjának voltak ennyi idős korában, pedig az is hülye, mint egy lánctalpas." "Remélem, a gyárba még felveszik, csak ne kéne annyit járatni iskolába." Vagy ennek a tökéletes ellenkezője, az eljövendő dicsőség megelőlegezett himnuszai, az elégedettség szociális böffentései, a szülői kannibálszeretet iszonyatos megnyilvánulásai, melyek, ha lehet, még nyomasztóbb súlyt helyeznek az áldozat vállára. Amennyiben képes vagy felmérni a léted által okozott károkat, mindennap azzal a vidám érzéssel ugorhatsz neki reggeleidnek, hogy téged senki nem akar, de ha már itt vagy, teljesítened kellene valamiféle homályos elvárásokat, amire viszont létednél fogva képtelen vagy. De ha tehetséges gyerek vagy megértő szülőkkel, a legrosszabb a helyzet. Az életed folytonos és szüntelen bizonyítás, hogy igenis méltó vagy arra a szeretetre és elismerésre, amit kapsz, és minden apró melléfogás, minden hiba ezerszeres nagyításban látszik. Aki ebbe a kategóriába esik, az előbb-utóbb összeroppan. Ha szerencséje van, még gyerekkorában.
Ha nem figyelsz a saját testi és mentális egészségedre, akkor nem lehetsz a legjobb anya sem.
Attól, hogy anyává válunk, a személyiségünk nem változik. Nem kell elveszítenünk azt, akik voltunk, csak mert gyermekünk született.
Az emberre különféle érzések törnek rá, amikor hirtelen nyoma vész a gyerekének. Előbb dühös lesz, aztán pánikba esik, képtelen elhinni, hogy ez vele is megtörténhet, végül bűntudat keríti hatalmába.
A saját gyerekemet még egy símaszkban vagy műanyag fóliába csavarva is felismerném. A szülők már csak ilyenek. Az ember pontosan ismeri a gyereke minden mozdulatát.
Furcsamód az életnek több értelme van, ha egy kisbabára nézünk.
Nem a gyermek feladata, hogy megvédje az anyját. Az anya feladata, hogy megvédje a gyerekét.
Megérdemelve vagy ártatlanul Száműzetésben hogyha bolyganék, Ha megtagadna az egész világ, S nyugtot nem adna sem föld, sem az ég: Egy menhelyem maradna énnekem, S ez a te szived, drága gyermekem!
A legtöbb szülőnek van egy kimondott vagy rejtett elképzelése arról, mikor lenne büszke a gyerekére, milyen célokat szeretne, ha teljesítene. A nárcisztikus szülők azonban rendszerint totális kontrollra törekednek: megmondják, milyen ruhákat hordhat a gyerek, hogyan viselheti a frizuráját, megválogatják a gyerek barátait, beleszólnak a szabadidő eltöltésébe, abba, hogy milyen hobbit válasszon. A hasznosság különösen lényeges szempont, fontosabb a tehetségnél, a képességnél, a rátermettségnél, felülírja a vágyakat és azt, hogy jól érzi-e magát a gyermek, amíg az adott tevékenységgel foglalatoskodik.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak
