Mindenki meghal, aki nem akar élni tovább. A természet okosabb, mint hinnénk. Apránként elveszítjük a barátainkat, elveszítünk mindent, egyre csak veszítünk és akkor azt mondjuk, mi a fenének élek én még a földön, ennek nincs értelme tovább.
Nem a haláltól félek, csak attól a pillanattól, amikor az embernek el kell búcsúznia a testétől. (...) Attól a pillanattól, amikor az ember utoljára vesz levegőt.
Micsoda művész pusztult el bennem!
A halál viszket. Szünet nélkül viszket; szakadatlanul bizsereg, finoman, alig hallhatóan kaparászik egy belső ajtón, a tudat felszíne alatt. Rejtve, álcázva, a legkülönfélébb tünetek formájában szivárog át, számtalan aggodalmunk, megpróbáltatásunk, konfliktusunk forrásaként.
Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok.
Így a vége felé közeledve már nem azon töprengek, mit fogok tenni, vagy mit tettem, sokkal inkább foglalkoztat az, amit nem tettem meg. Ez pedig nagyon meg tudja mérgezni az ember lelkét.
Az ember legfőbb kötelessége, hogy életben maradjon.
Mindent érzek. A teret, a levegőt, a rezgéseket, az embereket. Érzem a gravitációt, érzem, ahogy forog a Föld, a testemből eltávozó hőt, ereimben a vért. Érzem az agyamat, a legmélyebb emlékeimet. (...) Emlékszem, hogy milyen volt a kezed a homlokomon, amikor lázam volt. (...) Emlékszem, milyen ízű a tejed a számban, a szobára, a folyadékra... csak azt akarom mondani, hogy szeretlek titeket, és köszönöm a sok ezer csókot, amit még mindig itt érzek az arcomon.
Ahogyan én küszködtem, mások is küszködni fognak, és az emberek még sok ideig ugyanazt a holdat és napot fogják ismerni, és ugyanazokat a csillagokat nézik, és hozzánk hasonlóan az elhunytak szemét fogják bennük látni. Én már kimostam és rendbe tettem a rongyokat, amelyeket a holttestem alatt akarok érezni. Kél és nyugszik a nap, múlik az idő, és a szél hordta homok belepi a bárkámat, de én úgy halok meg, ahogy vagyok, állva, a kis kertemben, micsoda öröm...
Csak az én telem nem ily mulandó. Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Az élet vége egy győzelem. Függetlenül attól, hogy az a bizonyos élet mennyire volt sikeres. Létezett. Minden részlete vitatható, de a megtörténte nem.
Sok bánat ért az évek, évtizedek során, és sok csalódásban is volt részem, de mindent összevetve, ha azt nézem, mennyi szépet és jót kaptam az élettől, mégiscsak szerencsés embernek mondhatom magam. Csodálatos kalandokat élhettem át, nemes ügyek szolgálatában dolgozhattam, nagyszerű emberekkel, hű barátokkal és szerető társakkal ajándékozott meg az élet. Ki kívánhatna ennél többet magának?
Ha ez lenne az utolsó alkalom, hadd mondjam el, hogy soha ne felejtsd, (...) szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Mindegy, hova mennek a lelkek a halál után, az enyém mindig vigyázni fog rád.
Csodálatos apa leszel. Mindennap elmondod majd a gyerekednek, hogy bármi is történjék, mi végtelenül szeretjük őt. Ő pedig hinni fog neked, mert ez lesz az igazság. És mivel a lelke mélyéig elhiszi majd ezt az igazságot, ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy minden mást túléljen.
Mikor tudod, hogy közel a halál, alaposabban is megnézed a dolgokat magad körül.
Amikor eljön az időm, azt szeretném, ha csendesen a semmibe veszhetnék, mint ahogy a filmek utolsó jelenete feketébe úszik át, aztán mindenki gyorsan megfeledkezne rólam.
Titok maradt az élet. El nem árult semmit a végzet s úgy zárul be halkan a létezés nagy könyve majd örökre, miként a végső sóhajban az ajkam.
Valahogy úgy képzelem, hogy a szervezet, vagy a lélek, vagy tudomisénmicsoda már jóval a halál beállta előtt észleli, hogy kész - ennyi volt. Feladja a küzdelmet, és elindulnak azok a folyamatok, amelyeknek természetes vége, hogy megáll a szív. A folyamat külvilág felé szóló üzenete a hippokratészi arc, egy jelzés, hogy búcsúzzatok el az élőtől, mert csak valamikor nagyon soká` fogtok vele találkozni - ha egyáltalán.
Sokszor a test tartja vissza az embert, a sejtek, amik élni akarnak. Máskor a lélek nem kész.
Egy haldokló szeméből nincs milyen titkot kiolvasni, csak a félelem és a fájdalom látszik rajta. Előjele annak a félelemnek és fájdalomnak, amit az ember maga érez majd, ha rá kerül a sor.
Ha közel a vég, válassz társat, hogy odaát ne legyél egyedül!
Mint sárga levélke, ha sárba hanyatlik, Ha szél dühe tépi le ősz idején; - Ah! szép rövid életem, íme, kialszik, És sírba pihen le sok ifju remény.
A másik szobában senki van, csöndet csinál, elszökik a napfény, mászik a ház falán, anyám a konyhában a boldogságot főzi, apám a kertben felszállásra vár. Akarok szaladni, én is énekelni, megállni mellette, bőszen integetni: engem is vigyetek, messze, kicsit pihenni! De apám csak annyit szól: maradj csak, erre senki se jár.
El tudja képzelni, milyen érzés, amikor valaki leülteti és közli, hogy meghal? Milyen súlya lehet annak, hogy ketyeg bent az óra? Egy pillanat, és összeomlik a világ. Ugyanazt a dolgot másképp látja, másképp érzékeli. Minden fontossá válik. Egy pohár víz vagy akár egy séta a parkban. Az óra ketyeg (...). A többségnek megvan az az öröme, hogy nem tudja, mikor áll le. Az iróniája éppen abban áll, hogy ezért nem tudnak igazi életet élni. Ezért van, hogy megisszák azt a pohár vizet, de az ízét nem érzik.
Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm.
Remélem, hogy boldog a távozás, és remélem, hogy soha nem térek vissza.
Te vagy messze a legjobb dolog, ami az életem (...) során történt velem. Az, hogy úgy halok meg, hogy tudom, hogy szerettek, és nem is akárki, hanem te szerettél (...), gyönyörű lezárása az életemnek.
Az orvosok a túlélési hányadot tudják emlegetni. Hogy egy év meg két év, mintha csak ez számítana. De mi értelme van így túlélni akkor, ha túl beteg vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, hogy rendes kaját egyek, vagy hogy szerelmeskedjek. Amennyi idő még hátravan, azt a saját házamban akarom tölteni, a saját ágyamban akarok aludni. Nem akarom, hogy napi 3 tucat tablettát tömjenek belém, hogy kihulljon a hajam és hogy még az ágyban felüléshez is gyenge legyek. Nem akarom az émelygést, amitől mozdulni sem lehet (...), én meg közben csak egy haldokló roncs volnék, akit gépek tartanak életben. Csak hogy húzzuk az időt? Nem, nem! Ti is csak úgy emlékeznétek rám. Ez a legrosszabb benne.
A legjobb, ha minden ember korától függetlenül természetes módon fogadja a halál tényét, és hozzászoktatja magát a tudatához. Az elmúlását nem keresi, "nem hívja meg", hanem megtanul azzal a gondolattal élni, hogy egyszer biztosan bekövetkezik, és ő sem kivétel.
A haldokló visszajelzést vár hallgatóságától; megerősítést, hogy élete tartalmas volt, és értékes nyomot hagyott maga után. Számára ez adja meg az utolsó kapaszkodást a hitben.
A haldokló számára fontos a megbékélés. Nem a beletörődés, hanem a kiegyezés önmagával, a környezetével, a világgal és az elkerülhetetlen halállal.
Fáradt vagyok. Belefáradtam a próbálkozásba. Belefáradtam a falakba. Belefáradtam a hazugságokba. A félelembe. A halálba. Olyan fáradt vagyok.
Gyáva a szívem. Az imák az Égben összeérnek. Uram. Valahogy már késő. Nem tudom rád bízni magam. Noha nem akarom csüggedten tudomásul venni - se magamat, se a bűnösségemet, se téged. De be se akarok csapni senkit. Legföljebb téged. Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.
Nem mindenki hagyja el ezt a földi nyomorúságot szerencsétlenül, összezavarodva. Ethel Waters mondta: "Nem félek a haláltól, drágám. Voltaképp, valahogy már várom is. Tudom, hogy az Úr átöleli ezt a nagy kövér verebet".
Végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Csak a földi szerencse kinál örömet, S noha mennyről álmodozunk, A búcsú perceiben kiderül: Hogy a föld a valódi honunk.
Ha senki se dönti el, hogy megszülessen, akkor legalább a haláláról hadd dönthessen az ember.
Nem tudtam jobbá tenni a világot s a világ sem tett jobbá engemet a különbség kettőnk között egy árok hol elfeledem őt s ő eltemet.
Ne szánj, könnyeid el ne sírd, ne marasztald a lelkemet; élőhalottként vert e szív, gyász nélkül múljon el e test.
Életem legnagyobb részét az ellenségeimmel körülvéve éltem le. Megtisztelő lenne a barátaim között meghalni.
A virágok elhervadnak, és elvesztik szépségüket, ahogy én is a semmibe tükröződöm, elveszve a heves esőben.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.
Fogalmam sincs (...), hogy éli túl az ember az első éjszakát, miután megtudta, hogy halálra van ítélve. De újra és újra látom, mekkora erő van az emberekben; nem szűnő ámulattal tapasztalom, hogy segítő mechanizmusok egész sorát állítják munkába, kitartanak, folytatják, túlélik a perceket, átvészelik az éjszakákat.
Minden voltam a földön, csak boldog soha nem, bélpoklosok csörgője kezemben, álljatok félre utamból, senki ne sírjon utánam, egy bánattal kevesebb lesz a világon, elmegyek meghalni...
Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se.
Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom. Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.
Nem bírtam eldönteni, hogy hamvasztást akarok-e, vagy sima elföldelést. Azért sok érv szólt a hamvasztás mellett, de a koporsóra hulló föld hangjának drámaiságáról nehezen bírtam volna lemondani. Annyira morbid, ugye? Inkább vicces. Humor nélkül ezt nehezen lehetne felfogni, senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy ezzel nem lehet viccelni. Mert ki kell nevetni ezt az egészet, persze a felelősség birtokában, na, úgy megengedhetjük magunknak a humort. Az élet ennyire sablonos és morbid.
Akárhova is megyek, amikor mennem kell, remélem, hogy békés és nyugodt hely lesz. Remélem, hogy van ott víz, és vannak színek. Remélem, olyan helyre kerülök, ami emlékeztetni fog az életem minden boldog pillanatára.
Akiknek már nem sok van hátra, akik másik világból néznek már vissza, (...) gyakran mosolyognak, csak egy-egy görcsös, iszonyatos fájdalom rántja össze arcvonásaikat, görbíti le szájuk szélét, de elmúlik, és újra mosolyognak, szelíden, megadón. Szomorítják, aki körülöttük van.
Ó, mulandóság, tört szívek sötétje, bolond szívem csúfos békessége, hallgatózó csönd, ó, gyűlölt emlék: csak most érkeztünk, s szólít az öröklét.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
