Ami egyszer számomra tökéletes volt, az is marad örökre.
Ítéletet csak mi magunk akarunk mondani magunk felett.
Nem feltétlenül alapul személyes tapasztalaton mindaz, amit hiszünk, ám amikor mégis így van, azon már csak ritkán lehet változtatni.
Dicséretes, hogy ragaszkodsz az álláspontodhoz - de ne feledd: a hagyományhoz való ragaszkodás nem elég. Folyton meg kell kérdezned magadtól: mi van, ha tévedek?
Ha beszélek, a fejembe kerül, ha hallgatok, a lelkembe.
Az embereket a tetteik minősítik, és nem az, hogy mások mit mondanak róluk.
Ha az életviteled ellentmond az intellektuális meggyőződésednek, az a meggyőződésedet érvényteleníti, nem az életviteledet.
Sose fogsz valakit teljesen meggyőzni arról, hogy nincs igaza; erre csak a valóság képes.
Gondolj magadra, és hagyd meg másoknak is a jogot, hogy ugyanígy tegyenek!
A jó kritika, még akkor is, ha kegyetlen, szakmai érvek alapján bírál. Ezért az alapállása az: én elfogadom azt, akit kritizálok. Ha ez nincs meg, akkor az nem kritika, hanem egy vélemény.
A látszat jelenleg a legfontosabb. A külső alapján ítél az ember.
Mit jelent az, hogy tényleg igazán hiszünk valamiben? Hit. Az Ígéret könyvtárában talált nagyszótár szerint valami, amit az ember igaznak vagy valóságosnak fogad el; szilárdan vallott meggyőződés vagy vélemény. De még ez a rövid, egyszerű definíció is összezavart. Igaz vagy valóságos, ezek egyértelmű szavak, a vélemény és a meggyőződés viszont nem - a vélemények személytől és helyzettől függően ingadoznak, változnak, cserélődnek.
A vitákban ritkán marad helye a konkrét számadatoknak. Ezért sokszor olyan intuitív, a média és a heves érzelmek által torzított elképzelések alapján alakul a közvélemény, ami igen távol áll a valóságtól.
Ha véleményt kell alkotnod, ne fogadd el szabálynak, hogy valamiről csak jót, vagy csak rosszat lehessen mondanod.
Nagyon kevés a kérdés egy magyar beszélgetésben, de nagyon sok a komment és az egyértelmű kijelentés. Még több a normatív ítélet. Ahol az emberek nagyon keveset kérdeznek egymástól, ott fennáll a veszély, hogy mindenki nagyon okos lesz.
A fennkölt lélek mindig elegáns.
Az emberek igazságtalanul ítélnek, de azzal nem szabad törődni, nem lehetünk kicsinyhitűek a mások sekélyes vélekedései miatt.
Mindig az úgynevezett normális pasasok okoznak csalódást. Én sosem féltem a lököttektől, azok legalább valamilyenek.
Sosem sírok. Mire jó a sírás? (...) Sós víz, amiből sáros tócsákat pocsékolunk el.
Bármely illusztrátor képes festékkel összefröcskölni egy lapot, hogy aztán lidércnyomásnak, vagy boszorkányszombatnak, vagy az ördög arcképének nevezze el, ám kizárólag egy nagy művész képes valóban ijesztőt vagy valószerűt alkotni e stílusban. Éspedig azért, mert csak egy nagy művész ismerheti az iszonyat anatómiáját és a félelem fiziológiáját - az olyféle vonalakat, melyek lappangó ösztöneinkhez és örökletes félelmeinkhez kötődnek, és a megfelelő színbeli kontrasztot, melyek szunnyadó borzongásérzetünket költik fel.
Mivel a csodás történetek nem ábrázolhatnak élethűen valós eseményeket, a hangsúlyt olyasmire kell áthelyezni bennük, amit képesek élethűen ábrázolni; nevezetesen az emberi lélek bizonyos sóvárgó vagy nyugtalan kedélyállapotaira, melyek által pókfonál hágcsót szőhetünk, hogy elszökjünk az idő, tér és természeti törvények bőszítő zsarnoksága elől.
Kétségkívül mérhetetlen lehetőségek rejlenek a más égitestekről szóló történetek megfontolt kiaknázásában (...). Az úttörőknek azonban fel kell készülniük rá, hogy fáradozásaikat nem jutalmazza majd anyagi siker, szakmai elismerés, vagy az olvasó többség bátorítása, mely többség ízlését súlyosan elferdítette a rengeteg elfogyasztott szemét.
Az igazi kritika sohasem lesújtó, és az igazi bírálat és igazmondás sohasem kíméletlen.
Ízlésről ritkán érvelünk, de a rendről annál inkább. Amiről az adott időben meg vagyunk győződve, az a normális, az észszerű, a "rendes". Ami és aki ettől eltér, az rendetlen, értelmetlen, elfogadhatatlan. Mindannyian naponta hozunk ilyen ítéleteket mások viselkedéséről. Hányan és hányszor vitatkoznak arról, mikor kell felkelni, mi a megfelelő viselet, megszólítás, polgári magatartás és a családhoz, anyaföldhöz, pénzhez, politikához, tévénézéshez, autóvezetéshez, szelektív hulladékgyűjtéshez való helyes hozzáállás! Szemben az ízlésekkel és ösztönökkel, mások rendjére nem legyintünk rá, hogy hát igen, mindenki másképp csinálja.
Mi a rendes? Mi normális? Én lennék az, a szingapúri szállodai szobában fekvőtámaszozó magyar, aki próbálja nem felborítani a sanghaji otthonában kialakított rendet? Vagy a rádióban megszólaló úr, aki naponta beül a kocsiba, fél óra alatt beér az irodába, vacsora után pedig a gyerekekkel focizik, bélyeget gyűjt vagy pasziánszozik az interneten? Nekem úgy tűnik, felesleges egymásra erőltetnünk napirendünket, szokásainkat, nézőpontunkat. Őt valószínűleg ugyanúgy fárasztanák az én hétköznapjaim, mint ahogyan engem könnyesre untatnának az övéi. Ösztöneinket nem választhatjuk és változtathatjuk meg, a minket körülölelő rendet viszont nagyon is.
Győzködhetünk másokat, de meggyőzni csak azokat fogjuk, akik már amúgy is egyetértenek velünk.
A gyűlölet és az előítélet ostobává teszi az embereket.
A film minden más művészetnél inkább bővíti, gazdagítja, illetve náluk tényszerűbb módon koncentrálja az emberi tapasztalatot. Sőt, nem csak gazdagítja, hanem, fogalmazzunk így, jelentős mértékben ki is egészíti. Ez jelenti a film valódi erejét, és nem a "filmcsillagok", a kalandok és a szórakoztatás. Az igazi film nézője nem is annyira néző, mint inkább tanú.
Az utca embere a legjobb zsűri, mert romlatlan az ízlése.
Az, hogy tartózkodom a véleményalkotástól, valójában a bizalom és a remény jele.
A bölcs ember, minél hevesebben akadályozzák, annál merészebben nyilvánítja ki véleményét.
A nagyon rossznál csak egy árnyalattal kevésbé rossz a mások sajnálkozása. Mintha megerősítenék, hogy tényleg borzasztó baj van.
A tealevelek mit sem érnek a kávézaccból jósláshoz képest, ha az ember a szépítetlen igazságra kíváncsi. A kávé iható mágia.
Hogy is jönnék ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, mi a helyes döntés, a megfelelő viselkedés, vagy hogy hogyan neveljen gyereket? Csak a saját életemet élem, mindenki más életét - még a saját gyerekeimét is! - csak pályaszélről tudom figyelni.
Az előítélet kétirányú utca. Vannak, akik szenvednek tőle, és vannak, akiknek hasznot hajt.
Ne törődjünk vele, ha ítélkeznek felettünk! Ne vegyünk tudomást a bámészkodókról! Csak tegyük a dolgunkat, mert jó, amit teszünk.
A történelemben páratlan mennyiségű egyéni hang robbant ki az emberekből, mégsem a "virágozzék száz virág" forgatókönyve valósult meg, sokkal inkább a nézőpontok homogenizálódtak könyörtelenül, a vélemények pedig megkövültek, ami a rettenetes leegyszerűsítések újabb virágkorát hozta el.
Ócsárolnak? Kit érdekel? Amikor egy bírálat célba ér, hatalommal ruházza fel a bírálót.
Intelligens elmebetegek tudják, hogy nem kell a világképük minden egyes részletét megmagyarázniuk. Elég, ha az állításaik ellenkezőjét sem lehet bizonyítani.
A nemes tetteket nem szabad hűvös bölcsességgel megítélni.
Az embereknek megvan rólunk a pontos, jól körülírható véleményük. A személyünkről kialakult kép azonosítja a stílusunkat, a stílusunk pedig értünk beszél. A stílus mi magunk vagyunk.
Ha valakinek nem tetszik valami, forduljon el inkább, minthogy átkozza.
Az emberek főként a szembetűnő jelekre alapozzák a véleményüket.
Ne törődj vele, mit gondolnak az emberek! Nagyon felszabadító, ha senki más véleménye nem számít, csak a sajátod.
Az ember nem tehet az ízléséről.
A jelent megítélni a legnehezebb. A legtöbben képtelenek rá. Csak amikor kellően eltávolodnak tőle, akkor képesek rá, hogy a korokat szépnek vagy borzalmasnak, jónak vagy rossznak lássák.
Veszedelmes dolog ráerőltetni másokra a világlátásunkat.
Nem számít, hogy mások mit mondanak rád. Csak az számít, hogy te hogy cselekszel.
A magánvélemény nem a másik elleni támadás, hanem személyes ügy.
Én mindenkinek csak az igazat mondom. Sokszor fáj az igazság valakinek, de ezt félre kell tenni (...). Ezért is jó a humor, a kemény véleményt is el lehet kicsit viccelni, és akkor nem esik olyan rosszul a másiknak.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
