A színész számára nincs műfaj. Ez csak a közönség számára létezik. A művésznek "csupán" szerepe van.
Nem tudom, hogy van-e egyáltalán visszavonulás a színészetben. A színházban ugyanis van gyerekszerep, fiatal szerep, középkorú és öreg szerep. Végtelen a lehetőség.
Az kell, hogy a színház érzelmet váltson ki. Ehhez viszont bele kell halni a szerepbe. Mindegyikbe.
Hogy a közönség mikor nevet vagy mikor sír, az nem rám tartozik. Mindig a szerepet kell eljátszani, a többi a nézők dolga.
Vajon mennyi műalkotásra volna szükség ahhoz, hogy széppé tegyük a világot?
A festmény nem olyan, mint a lemez vagy a könyv, a festőművész nem a legnagyobb eladott példányszámból szerzi a vagyonát. Sőt épp az ellenkezője történik, és erre épül az egész rendszer. Egy festmény akkor ér többet, ha a többi kevesebbet, vagy éppen semmit sem ér. Ha szabad a vásár, ha műbírálók, iskolák, galériák versenyeznek egymással, elvileg minden a legnagyobb rendben zajlik.
A művészet nem mese és nem legenda. A művészet egyszerűen üzletté vált.
Az alkotói munka (ha valóban önálló alkotásról és nem valamiféle utánérzésről vagy szolgai másolatról van szó) mindig azt jelenti, hogy az ember magából merít, magából ad valamit; saját élményeit, gondolatait, érzelmeit fogalmazza meg, létrehozva egy művet, amely aztán önálló életre kel, sikert vagy kudarcot hozva alkotójának. Aki valódi elhivatottságot érez a művészi alkotáshoz, annak nyitott szemmel kell járnia a világban, átérezve a többi ember életének gondját-baját, felismerve a dolgok közötti összefüggéseket, keresve a megoldásokat, amelyek a haladást szolgálják.
A közönség csak azt jegyzi, aki színpadon van, aki élő alakja a zenének. A múltból nem lehet megélni.
Azoknak az embereknek nem érdemes koncertet adni, akikről pontosan tudom, hogy úgy mennek el a műsor végén, ahogy jöttek; semmi sem változott bennük, semmit sem fogadtak be abból, amit jól-rosszul, valamilyen formában elmondunk nekik.
A színház akkor jó, ha mindig az egzisztenciája forog kockán. Ha valamennyi tagja, a portás, a sminkmester vagy a takarítónő is vásárra viszi a bőrét. A színészet háló nélküli artistamutatvány.
A művészek érzékenyek. Gondosan és néha óvatosan kell bánni velük.
A festőművésznek egészen közel kell kerülni az ábrázolni kívánt személyhez. Személyes kapcsolatba kell kerülnöm vele, ha hitelesen szeretném megfesteni.
Senki nem elég eredeti ahhoz, hogy új műalkotásokban gondolkodjon, mindenki reflektál, Mozart, Verdi, stb. mentén próbál önkifejezni. Ez nem nagyon szerencsés, de ilyen a mi korunk.
A festmény nem egy pillanatot rögzít, mint általában a fényképek. A festő munkája más, mint a fényképészé. Festőként a személyiség egész életét igyekszem megragadni, s egyetlen képbe sűrítem egy személy minden életszakaszát.
Szeretem magamat, tudom, mit akarok, de a színpadon mindig az volt számomra a fontos, hogy a közönségnek adjak, hogy ők jól érezzék magukat.
Minden művészetek közül a fotográfia a legkiszolgáltatottabb a külső valóságnak.
Egy színésznő csak nőt tud játszani. Én viszont színész vagyok, bármit eljátszom.
Egy filmben minden egyes szereplőnek óriási jelentősége van, a legeslegkisebbeknek is.
A színész addig él, amíg van ember, aki látta színpadon.
Minden előadóművész fölött - ha kiáll a nagyközönség elé - ott lebeg egy láthatatlan "zsinórpadlás", azaz a felkészülés szellemi kellékeinek összessége.
Ha valaki igazán tehetséges színész, tulajdonképpen mindegy, hogy néz ki...
Az író az örökkévalóságnak is élhet - a sztár csak a percnek.
A rajz (...) magányos művészet.
A művészet mindig az elődök művészetére épít. Egyáltalán, a kreativitás. Volt valaha embernek olyan ötlete, amelyik annyira új lett volna, hogy nem épült rá semmire, amit korábban másvalaki fedezett fel, gondolt, mondott vagy alkotott?
Igen érdekelnek a társművészetek (...), az egyiknek a másikba, harmadikba fonódása. Enélkül nincs is igazi művészet.
Rajzolás közben boldog vagyok, igazából egyedül csak olyankor vagyok boldog, és amikor megnyerek egy rajzversenyt, akkor meg aztán végtelennek érzem a világot, és az jut eszembe, hogy bármit elérhetek, akár a csillagokat is.
Nekem a film olyan, mint halnak a víz, nem tudok meglenni nélküle.
Reggelre minden ferde lesz és széttörik ezer darabbá. Ó, költők, hol van, ki az éj tündéri tükrét összerakná?
Az őszinteség a legszebb elveszett művészet.
A műfajok keresztezése mindig megújítja kreativitásunkat, felrázza szellemi világunkat.
Az elkészült mű önálló életbe kezd. Ha csak nem halva született.
Némely kritikus mint a légy: rászáll művedre és bepiszkítja.
Muszáj ösztönösnek lenni, másképp nem működik az alkotás.
Az alkotáshoz meg kell változtatni a nézésünket, meg kell találni a saját támadási irányunkat, ki kell fejleszteni egy látásmódot, állandóan gyakorolni azt, hogyan lehet megváltoztatni a szabályokat, kikerülni a nehézségeket, harcolni önmagunkkal a klisék használata ellen.
Ahhoz, hogy valóban jó legyen egy alkotás, kell az a vibrálás, ami azáltal jön létre, hogy ütköztetjük a véleményünket. Én is mondok valamit, a másik is szeretne valamit, és aztán addig gyűrjük, amíg valóban működni kezd.
A művész olyan, mint a cápa: muszáj mozognod, különben megfulladsz.
A legszebb zenét is hiába, vagyis csak a külföldnek írjuk, ha nem hozzuk előbb a magunk népét olyan karba, hogy meg is értse, amit írunk.
A művészet nem az ember tudatára, hanem az érzelmeire hat, hogy meglágyítsa, megpuhítsa az emberi lelket. A nagy műalkotás eszmeisége sokrétű és meghatározhatatlan, akár az élet. Ezért sem számíthat az alkotó műve tökéletes befogadására, mely megfelelne a saját értelmezésének. A művész csupán törekedhet arra, hogy megmutassa a maga világfelfogását, hogy az emberek az ő szemével nézzék a világot, hogy áthassák őket a művész gondolatai, kétségei, érzései.
Minden előadóművésznek ez valahol dolga: utat kell mutatni, sőt, segíteni kell utat adni a hozzánk hasonlónak.
Manapság mindenki elhiszi magáról, hogy művész lehet.
Nincs nagyobb felhatalmazása egy művésznek, mint bármely más állampolgárnak: felelősen élni, gondolkodni, cselekedni.
Van egy fajta önkívület, amely az élet csúcsát jelzi, s amelynél magasabbra nem emelkedhetik az élet. S mivel a létezés paradox dolog, ez az önkívület akkor tör reánk, amikor életünk a leghevesebben lángol, és ugyanakkor tökéletesen elfeledteti velünk, hogy élünk. Ez az önkívület fogja el a művészt, ez feledteti el vele, hogy él, amikor egész lénye belevész egy láng lobogásába.
Ha nincs más, akkor három szöggel és egy dróttal is tudunk filmet csinálni.
A filmkészítők nem mentik meg a világot, de jó példát mutathatnak.
A zene alapvetően a lélekből fakad. Egyébként ez különbözteti meg az embert az állattól. A madarak között is akad olyan, ami gyönyörű zenét produkál. (...) De a különbséget talán egy hasonlattal világíthatnám meg a legszemléletesebben. Csodálatra méltó, ahogy a fecskék építik fészküket, mindazonáltal nem jutna eszünkbe ezt magas művészetnek vagy építészetnek nevezni. Mi a különbség a firenzei dóm és egy fecskefészek között? A tudatos szándék, a szellemi és lelki munka.
Egy alkotóművész mindig valamennyire magányosnak érzi magát, mert minden darabjával az ember előre jut, megfogalmaz valamit, és mégis valami még örökösen hiányzik. És ezt a valamit mindig újra és újra keresni kell, ez egyfajta magányossággal, kétellyel, félelemmel jár.
Gyakran vágják a fejemhez, hogy önmagamtól lopok. Ki mástól lophatnék? Még mindig jobb önmagamtól lopni, mint másoktól. Nem? Az ismétlés az én felfogásomban nem más, mint elmélyülés.
Egy mű mindig fragmentumokból épül, mindig nyitott - egyik eleme a másikból nyílik ki és minden néző mást visz magával az előadásból.
Egy hiteles alkotó nem a változó trendek szerint kreál, hanem azt kutatja, ami számára fontos, abban mélyül el, ami számára termékeny és saját, jellegzetes beszédmódján és színpadi világán dolgozik.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
