A mosógép hangját hallgatta elképzelte hogy tengerpart hogy ruha helyett a hullámok csapkodnak így élte túl hogy nem nyaral.
Eszeveszettül nehéz szembenézni azzal, hogy a te érzelmi igényszinted deviáns a többséghez képest. Az összes növényed elpusztul, mert agyonöntözöd.
Mindent lehet az ember szabad a gondolatok önzetlenek a tettek önzőek de mindezt szar zenére mégiscsak vétek.
Az ember küzd, hogy tartozzon valahová, és amikor eléri, mindent megtesz, hogy visszanyerje a szabadságát.
Nem elég nem hazudni, pontosnak kell lenni, legalább önmagunkkal szemben.
Felnőttem, komoly munkát végzek, szüleim kívánságának megfelelve. Nem nőttem fel, és komolytalan vagyok, hogy nekem is maradjon valami.
Verset írni a kádban reggel este a félhomályban táncra kelni délben sétálni a réten ez lehetne az élet de helyette meg kell halni napi kétszer és háromszor támadni fel hogy mégiscsak a nap végére vezessen az élet eggyel.
Csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. A testedben átszabnak bármit, a tüdődet lecserélik, a szíved átültetik, zsigereidet bevarrják, férfiból nő leszel. A lélek viszont átoperálhatatlan.
Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.
Ha egyszer van egy törés, többé nem érezzük a határokat.
Aki pedig lelkileg lemeztelenedik, az mit vár? Ha egyszer kihívta maga ellen a sorsot, viselje el!
Hajszálanként megy ki belőlem az élet ez lesz a nyár amikor megöregszem a következő évben kendőt kötök mégiscsak egy perc annyi volt a minden.
Szépen őszülsz kedvesem ráncaid is békések szelídek ha simogatom nem rándulnak össze kisimulnak a tenyeremben szeretem nézni ahogy öregszel felemel hogy még mindig mellettem tudom hogy én is azt teszem s ha rád nézek tudom hogy én is szépen.
A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.
Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős.
Egy embernek nem lehet ennyi arca. És mégis.
A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet.
A megcsalásról értekezni fölösleges, mert minden csak teória, azonban az életben csak úgy megtörténik. És van, hogy teljességgel hormonális és jelentéktelen a jövőre nézve, azonban akkor és ott elkerülhetetlen. De ha már az ember megtette, bevallani gyengeség és önzés, mert a másikat terheled, hogy te magad megtisztulj. Minden kapcsolatba kellenek titkok. Azonban ha abba a másikba beleszeretsz, színt vallani kötelességed. Mindegyik féllel szemben.
A várakozásnál nincs lélekölőbb.
Érzelmi éhség. Nem tudom, hogy létezik-e ennél erőteljesebb emberi szükséglet. Természetesen létezik erkölcs. Léteznek elvek. Ennél nem lehet erősebb egy nő bőrének illata, csípőjének ringása, hajának ébensége, a szájából ivott meleg bor íze... Vagy a szerelemben nincs erkölcs? Ilyenkor nem lehet tanulni a türelmet, amikor lépteket vársz, egy hangot s végtelen érintést. Megküzdhetsz az idővel, a várakozással, önmagaddal. Ez nem lehet bűn. Vele semmi sem bűn. A hiánytól viszont hasfájás kínoz.
A szeretet az emberiség legértékesebb szava. Mégis ehhez fűződik a legtöbb hazugság is. Ha nem érzed, ha nem igaz, ne mondd ki. Ne ölj.
Egy pillanat alatt dől el minden. De az az egy pillanat kíméletlenül örökkévalóság lesz, ahogy belemarja magát a húsomba, vérembe, elmémbe. Kimarja a belsőmet. A csönd. Amikor elhagylak téged. Többé nem menekülök tőled. A törés csapda. Örök nyom. Örök veszteség. Két ember szakadéka. Amelyet az egyik kiválthatatlanul magával visz. És nem mindig az, aki marad. Van, hogy az viseli tovább, aki megy.
Éttermekbe menekültem, hogy ne üljek otthon, mindennap másikba, és azt nézegettem, hogy miről beszélgetnek a párok. Megállapítottam, hogy leginkább semmiről. Vagy ha igen, többnyire a pasas pofázik, önmagáról természetesen, a nő meg hallgatja. Ha házasok, csönd van. Ha nem azok, akkor a férfi beszél, hogy majd válik, de a gyerekek... A nő meg egyre csak zsugorodva és zsugorodva hallgatja. Jött ilyenkor, hogy felpattanjak, odarohanjak, kitépjem a nőt a székből és elrohanjak vele, a férfi meg hadd takarózzon az ostoba, egoista, átlátszó dumájával.
De vitt téged ez valaha is akárhova? Bemutatott valakinek? Vállalt téged? Otthon könnyű mondani, hogy szeret.
És nem kell más, mert az nem olyan, annak nem olyan a szaga, a lélegzetvétele, a horkolása, a hasa, a szőre. Senki nem érti, hogy nem kell más. Nem kell. Nem, nem, nem.
Jobb lesz ha felkészülsz ha apró mentőöveket magadra kötözöl menet közben zuhanás esetére mert amikor majd a leginkább elszédülsz amikor már nagyon fájni fog az esés akkor senki senki sem fog odanézni.
Nem tudok létezni. Nem tudok aludni, hónapok óta. De ébren lenni se vagyok képes. Nehezemre esik a levegővétel. Nem tudok enni, folyamatos hányinger kínoz. Dolgozni se tudok. Rettenetesen fáj a fejem. A nyakam. Az ízületeim. A gyomrom. Dobog a fülem. Nincs kedvem semmihez, nem érdekel semmi. Nem látok kiutat. Nem akarom folytatni. Nem vagyok hajlandó, se képes több halálra. Rettenetes már a levegőtlensége a tömegmagánynak.
Mindenki kisebbségben él, az egész világ. Ma már nincs közös civilizáció. Még családon belül sincs. Ez egy új kor. És ezt nevezik magánynak. Egyetlen út van: megtanulni egyetérteni.
Az a kényszerképzetem, hogy nem tudok nélküled lenni.
Hiányod több, mint testi vágy. Hiányzik a pofácskád, a dumád, a szertelenséged, a vérfagyasztó vesébe látásod, a váratlanul kimondott igazságod, az őszinteséged, a naivitásod, a rád törő fáradtságod, mikor azt mondod a telefonba, hogy menjünk aludni, a visszafoghatatlan kacagásod, a magabiztos tehetséged, a kétségbeesésed, az agyad, az egyéniséged... újra kezdeném az életet érted.
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
Az apja azután is mindig könnyezett, nyolc év után is minden látogatás végeztével. Ő pedig mindig úgy érezte, nem maradt eleget, nem viselkedett elég megértően, nem ölelte át őket kellő szorosan.
Vegyék észre, lássák meg és hallják meg, hogy egyik puszta test lemeztelenítve csak olyan, mint a másik. A lélek az, amitől egyedivé válik, szerethetővé, halhatatlanná.
Sejtenként múlik ki belőlem az élet nézem és integetek múló árnyképemnek amikor megjelensz egyetlen igazság elég hogy kiváljon az árny és újra életre keljek én.
Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után... Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.
Utazom a metrón, és egyszer csak szembenéz velem a múlt. Amelyről azt hittem, már elmúlt. Hogy nem létezik. Meglepődöm, hogy mégiscsak. Ám az igazán meglepő a semmi. Az a semmi, amit kivált. Ellentétben azzal, amit akkor kiváltott. Amikor kaparta, marta, szúrta a torkom. Tépte, húzta, rángatta a mellkasom. Gyomrom kicsi gyűszűként ugrált. Nyeldesett könnyeim nem mentek le, mert megfoghatatlan csomó és gombóc formájú nehezék gátolta. Hát nem fogok visszamenni, az ördögbe is! Főleg, hogy nem is lenne hova.
Csomagolod, pakolod és viszed a könyveidet, a pakkodat, a képeket a falról. A színeket, ízeket és hangulatokat, a hozzájuk kötődő életmozaikokkal. Indaként bevonnak a formák és alakzatok a maguk történeteivel, hangoskodásukkal és dacos csöndjükkel, amivel gondolataid felgyorsuló dübörgését provokálják, hasítják ki belőled. Elkerülhetetlen, megmenekülhetetlen a zuhanás, a szédülés önmagadba, a ki-betapicskolás a pisafolyószerű érzelemtócsádba, amelyet az éveid könyörtelenül teremtettek köréd.
A lelkiismeretlenség elítélése mellett a döntéshozás bátorságát is el kell ismerni ugyanakkor. Mert hazugságban élni mindennél méltatlanabb.
Nem tudunk feloldódni a másikban, nem tudunk befogadni, képtelenek vagyunk igazán átadni magunkat. Pedig a szeretet az egyetlen valóság. Az összes többi félelem, csalódás, önbecsapás. Űr.
Miért volt, hogy úgy szólt hozzá, úgy érintette, úgy szerette, hogy az volt az egyetlen lehetséges út őfelé, amire senki sem volt képes, hogy bármilyen halál megérje azt az elementáris pillanatot? Talán jobban kellene vigyáznunk a pillanatainkra.
Nincs bennem boldogság de van bennem élet van bennem esély mi boldogsággá nőhet.
Rám se néz, hozzám se szól. Napok telnek el. Vonszolom magam. Valami belém markol és lüktet. Valami belém hasít és szúr. A nappalok még telnek, mert sok a munka, de az éjszakák… Nem alszom, nem eszem, hányingerem van, szédülök, remegek. Rosszul vagyok, nincs kedvem, nincs erőm, megmagyarázhatatlanul rám tör a sírás. Direkt kikapcsolom a telefonomat, hogy ne várjak semmit, aztán ez gyötör, visszakapcsolom, semmi, majd újra ki.
Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van, ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki, ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva-tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak. Minden törés megtörés. Majd gyász.
Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.
Amikor sírsz szivárvány színűvé lesz a szemed és a világ összes magánya könnye amely sosem volt a tiéd elborít és nem jön ha várod nem jön az álom nem jön a mámor nem jön a vég
Ürül a lélek a síráskor ürül a bánattól ürül a magánytól ürül a gyásztól ürül az elfojtástól ezért hát sírjatok sírjatok születéskor sírjatok halálkor sírjatok mindig ha szerelmet láttok.
Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.
Méltatlanul bízunk, méltatlanul adunk, méltatlanul hiszünk, méltatlanul szeretünk minden egyes nap, mert olyannyira nagyon azt szeretnénk, ha igazán létezne mindaz, amit elképzeltünk. És mégsem. Egyszer aztán nem bízunk és nem hiszünk többé, akkor sem, ha méltó volna, mert már olyannyira belénk ég a méltatlanság-érzés, a méltatlanság-félelem, hogy elveszítjük a bízás-hívés képességét.
Meghalni könnyű. Újjászületni nehéz. (...) És mindig újra kell születnünk. A bennünk élő láthatatlan, de nagyon is érezhető falakkal együtt és azok ellenére.
Megtanultam hallgatni és elfordulni. Befordulni. Nézni, és nem látni. Mint mindenki más. A közös tett megnyugtatóan felkavaró.
Elfelejtette jelszavát?
vagy
Rendszer
Elküldöm egy barátomnak